Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

II. A pengőinfláció időszakából

életrehívásával Magyarországon 1931. évi augusztus 15-től kezdve elvileg két valutapénz volt hatályban. Ezek közül az aranypengő a kirovó szerepét, a papírpengő pedig a fizetési eszköz szerepét töltötte be. A kötelezettség telje­sítésének - az aranypengő életbeléptetése esetén - a rendeletben meghatározott színaranymennyiség ellenértékének megfizetésével kellett volna megtörténnie. Az aranypengő jegyzésére azonban a valóságban sor nem is került. Hivatását csak mint puszta ígéret töltötte be, ami annál is könnyebb volt, mert életre­hívását követőleg, különböző, jórészt nemzetközi vonatkozású okok következ­ményeként, gazdasági életünkben deflációs folyamat jelenségei érvényesültek, amelyek elsősorban éppen az áruoldalról, a pénzértékcsökkenés jelentkezéséi megakadályozták. IV. Az előzőekben vázoltak szerint a takarékkorona és aranypengő bevezetése kísérletnél egyébnek nem tekinthető. Sikerük vagy veszélytelenségük titka is ebben keresendő. Szélesebb körű alkalmazásra nem kerülvén, bajt nem okoz­hattak. Egyébként mindkét rendszer bevezetésére oly időpontban került sor, amikor az általános gazdasági viszonyok s az áruellátási helyzet magukban véve is inflációellenesen hatottak. • Ettől függetlenül kíséreljük tehát most már meg a szélesebb körű valori­záció valószínű hatásainak lemérését. Mi történnék akkor, ha a 4600/1931. M. E. sz. rendelet 1. §-a értelmében a Nemzeti Bank az aranypengő ellenértékének megállapítását és közzétételét most kezdené meg? Mielőtt a kérdés technikai vonatkozásainak a gazdasági élet különböző te­rületein várható kihatásainak elemzésébe bocsátkoznánk, két alapvető jelen­tőségű szempontot kell kidomborítanunk. Két valutapénz egymásmellettisége, az értékmérő és fizetési funkcióknak ez az elkülönülése, a legrövidebb időn belül katasztrofális kihatásokra vezetne. Közgazdasági szemszögből nézve a kérdést, a pénz megszűnne általános érték­mérő lenni. Valójában e rendszer következetes keresztülvitele csakhamar arra vezetne, hogy fizikailag valójában egyedül létező pénz: a papírpengő, elveszí­tené törvényes fizetési eszköz jellegét. Súlyos valósággá válnék Grosschmid klasszikus megállapítása, hogy ily esetben tulajdonképp nincs valuta: „A jó­szágra, mely nem fizetési eszköz, bárha kötelező számoló, nem mondhatnók, hogy valuta. Viszont arra, amely csak fizetési eszköz, holott a kötelező kirovó más, megint nem mondhatnók, hogy valuta". Ha mindehhez hozzávesszük azt a helyzetet, amelyet egy infláción már egy­ízben átment társadalmunk a pénzkérdések tekintetében amúgy is mutatkozó érzékenysége és bizalmatlansága jelent, úgy minden túlzás nélkül elmondhat­juk, hogy egy ilyen mesterséges konstrukciónak nem sikerült életrehívása csaknem jóvátehetetlen hatásokra vezethet. A gazdasági élet egész körforgá­sában oly fennakadások és zavaróik következhetnek be, amelyek kiszámítha­tatlan kihatásaikkal az újjáépítés sorsdöntő fontosságú munkájának elvégzését veszélyeztethetik. A helyzet súlyosságát egy másik oly momentum fokozhatja, amelyet a va­lorizáció életrehívásának kérdésében alapvető jelentőségűnek kell tartanunk:

Next

/
Oldalképek
Tartalom