Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)

I. KEZDEMÉNYEZÉSEK A SOKOLDALÚ KULTURÁLIS KAPCSOLATOK KIALAKÍTÁSÁRA ÉS A MAGYAR KULTÚRA NEMZETKÖZI MEGISMERTETÉSÉRE

sebbedés egyelőre nem csorbítja szellemi tekintélyüket, s ha az ország nem is töltheti be azt a külpolitikai szerepet, amelyet a régi nemzeti gőg szán neki, a francia nyelv, Paris s általában az ország sugallatos légköre jó ideig megmarad Európa, a két Amerika és Ázsia számára önként választott klíringközpontnak. Ebben a központban már nem kezelik a magyar szellemet olyan megvető s egyben önfeledt magasságból, mint az első világháború után. Teendőinket tehát kedvező pillanat, jó közhangulat s szabad tér szabja meg. De ez a kedvezés csak a magyar szellemre mosolyog. Csak a jó magyar könyv, kép és muzsika tehet értünk valamit a világban. Politikailag nem számítunk. A jó munkának van azonban egy megoldandó előfeltétele. Át kell hidalni a külföldi magyar kultúrszolgálat hagyományos kétlakiságát. A magyar külügyminisztériumnak van kulturális osztálya, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak viszont van külügyi osztálya. A két osztály tagjai kölcsönösen lovagiasak, munkájuk látszólag független egymástól vagy legfeljebb párhuzamos, a valóságban azonban sokszor semlegesítik egymást odakünn. Ez a kettősség a személyi féltékenységek, elsőbbségi viták, rangérzékenységek s érdemszerzési vetélkedések melegágya. Beszéljek őszintén? Odakünn a „diplomata" s a „tanár" gyakran ferde szemmel néz egymásra. Márpedig a hazai tervek külföldön mindig egy diplomatában s egy tanárban öltenek testet. Egyik minisztérium ellen se szólhatok, mert eleget láttam vetélkedő ügybuzgalmukat. Mégis az a véleményem, hogy a kiválasztás a Közoktatásügyi Minisztérium dolga. (Természetesen szoros egyezségben a külüggyel.) Ennek a minisztériumnak közös a vérkeringése (vagy legalább is az kéne, hogy legyen) testi-szellemi nevelésünkkel, de egyúttal a hivatalilag nem szabályozott, tágabb értelmű emberneveléssel, az irodalommal és művészetekkel is. Közvetve az irodalomnak és művészetnek is minisztériuma, több országban (pl. a szomszéd Jugoszláviában vagy az oly sokszor felemlegetett Franciaországban) egyenesen e minisztérium kebeléből vált ki s önállósult a szépművészeti minisztérium. Külföldi szellemi szolgálatunk tehát összefügg mindennapos munkájával, belső munkájának egyenes kivetítése, belső tapasztalataink külföldi hasznosítása. Helyes átszűrés esetén már maguk a minisztériumi tisztviselők is elsősorban tanárok, tudósok, írók, művészek, akik céhbeli tapasztalattal szemelhetik ki nemcsak az intézeti vezetőket, hanem alkalmi író- és művészdiplomatáinkat is. Nem elég azonban, hogy az említett két minisztérium osztályai összehangolják a munkát. Az sem elég, hogy a külügy kulturális osztálya esetleg visszalép bizonyos munkaköröktől. Mindaddig, amíg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem tekintheti éppen olyan bizalmi (s egyben végrehajtó) szervének a követségeket, mint a Külügyminisztérium, külföldi kulturális munkánk szétszakadozik az illetékességért vívott elsőbbségi harcokban. Rátérek az úti tapasztalatokból levont javaslataimra. 1. Francia-Svájcot, Olaszországot és Franciaországot mindig együtt s egyszerre kell átpillantani. A latin szellem él, valóságérzékére, életörömére, arányérzékére s bölcsességére kegyetlenül nagy szükségünk van. Ismét rászorultunk egy jó adag latin oltásra, a megelőzőt, az Adyékét fölszítta már a szittya mélység.