Pálmány Béla: Dokumentumok a magyar közlekedés történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 5. Budapest, 1981)

főosztály, amely a városi és városkörnyéki vasutak (BSZKRT, BHÉV stb.) felügyeletét látta el. A MÁV üzletvezetőségek ettől kezdve Igazgatóság elnevezéssel, szélesebb hatáskörrel működtek. A hároméves terv utolsó esztendejében a MÁV fokozott nehézségekkel szembenézve igyekezett teljesíteni beruházási tervét. Lemaradások voltak, műhelyi gépek, szerszámok, továbbá járművek beszervezésében, valamint a vállalatba adott magasépítések terén is — mindezt terven kívüli mélyépítési munkákkal — vágányok megerősítésével, újjáépítésével — próbálta ellensúlyozni az Államvasutak (ld. a 80. sz. dok.). A járművek újjáépítését a nemzeti vállalattá átalakított Istvántelki (ma Landler Jenő nevét viselő) főműhely terv szerint végezte (ld. a 81. sz. dok.). A MÁV minden szolgálati helye részt vett az újítási, verseny- és tapasztalatcsere-mozgalomban is, melynek eredményeit a 82. sz. dok. ismerteti. Az 1949. évi őszi csúcsforgalom lebonyolítását a 168. sz. dok. részletezi és e bevezetésnek a közlekedési ágazatok tervszerű együttműködésének megteremtéséről szóló része tárgyalja. A gazdasági vasutak helyreállítása A felszabadulás utáni években alakult ki a gazdasági vasutak hálózata, amelynek több mint fél évszázados hagyományai voltak Magyarországon. A vasutak céljukat és rendeltetésüket tekintve osztályozhatók mint köz forgalmúak és saját használatúak. Az előbbiek nyilvános személy és áruszállításra szolgálnak, az utóbbiak létesítéséhez szintén ki kellett kérni a minisztérium engedélyét, használatára üzemeltetőjük volt jogosult, saját szállítási szükségleteinek kielégítése céljából. Ha a minisztérium jóváhagyta, a saját használatú vasút korlátolt közforgalmat is lebonyolíthatott.

64 Általánosan elterjedt elnevezésük a „gazdasági vasút" használatuk fő céljából származik, bár ugyanúgy hívtak egyes közforgalomra épült, helyi érdekű, egy szűkebb tájegységet a vasúti fővonalba, ipari, kereskedelmi központba bekötő, kisebb forgalmi vasutat is. A másik elnevezésük a „kisvasút" onnan ered, hogy nyomtávolságuk rendszerint kisebb a szabványos 1435 mm-nél — 500, 600, 760, 1000 és még számos nyomközzel épültek. A gazdasági vasutakat 1876-ban szabadalmaztatta Decanville francia földbirtokos, elterjesztésükben azonban Európa-szerte Arthur Koppel berlini gyáros vállalta a főszerepet. Magyarországon az 1880-as évektől a jogszabályok megkönnyítették a „nagyvasutaknál" lényegesen olcsóbban létesíthető — és üzemeltethető a kis forgalom mellett is gazdaságos helyi érdekű illetve gazdasági vasutak építését. Az ipari, bányászati és mezőgazdasági termelés nagyüzemi formáinak térhódításával párhuzamosan előtérbe került a nyersanyagok és áruk szállításának gazdaságos megszervezése. A kisvasutak olcsó és célszerű eszköznek bizonyultak az üzemen belüli, illetve az üzemektől a nagyvasutakig (kikötőkig) vagy a feldogozás következő műveletét végző üzemig türténő szállítások lebonyolítására. A vontatást nemcsak mozdonyok-