Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

III. A belkereskedelem szocialista átszervezésének első szakasza: a nagykereskedelem államosítása

költség nem az ügyvédet, hanem a központot (a vállalatot) illeti. Nagyobb, bonyolultabb ügyekben az átalányösszegben díjazott ügyvéd az ellenféltó'l befolyt költségek legfeljebb 10%-át kaphatja külön munkadíj rímén (8.§). Ha a költséget az ellenféltől nem lehetett behajtani, vagy ha a központot, illetőleg a közületi vállalatot kötelezték költségfizetésre, az átalányösszegben díjazott ügyvéd a szóban levő ügy után semmiféle külön díjazásban nem részesülhet, a megbízott ügyvéd pedig a bíróság által alkalmazott ügyvédi díjszabás szerinti munkadíjnak legfeljebb 70%-át kaphatja. A felmerült tényleges készkiadásokat természetesen ilyen esetben is meg kell téríteni az ügyvédnek. A tervezet 1. §-a adminisztrációs egyszerűsítést jelent, amennyiben a központot vagy a vállalatot mentesíti attól, hogy minden ügyben külön-külön meghatalmazást adjanak az ügyvédnek. A 12. § a Gazdasági Főtanács határozatának megfelelően kimondja, hogy a szolgálati jogviszonyban álló ügyvéd ügyvédi kamarai tagsági díját a munkáltató viseli. A Gazdasági Főtanács titkársága, utalva arra, hogy az Országos Szövetkezeti Hitelintézet és az Országos Kisipari Szövetkezet állami vállalatnak tekintendők, tagintézeteik azonban nem, a rendeletben annak lehetővé tételét kívánta, hogy az említett központok ügyészei eljárhassanak a központ kötelékébe tartozó szövetkezetek ügyeiben. Anélkül, hogy az ügy érdemében állást kívánnék foglalni, rámutatok arra, hogy szövetkezetpolitikai szempontból nem volna kívánatos az állami vállalatokról szóló rendeletbe a szövetkezetekre vonatkozó rendelkezést felvenni. A rendelet előkészítése során a Gazdasági Főtanács részéről felmerült az a kívánság is, miszerint a rendeletben lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az illetékes miniszter a közületi vállalat jogi képviseletével esetenként megbízhasson olyan közigazgatási alkalmazottat is, akinek ügyvédi képesítése van ugyan, de az ügyvédi kamarának nem tagja, tehát nem gyakorló ügyvéd. Ezzel a kívánsággal szemben figyelemre méltó elvi és célszerűségi aggályok merültek fel. A legfontosabb elvi megfontolás, amely a terv ellen szól, hogy magának az államkincstárnak jogi képviseletére nem lehet esetenként megbízást adni közigazgatási alkalmazottaknak. Az államkincstárnak, vagyis a közigazgatási feladatokat megvalósító állami szervezetnek jogi képviseletére a 4071/1949. (118) Korm. számú rendelet külön jogügyi hivatalt létesít. Még ilyen esetekben, vagyis a közigazgatási ügykörben szükséges jogi képviselet ellátására sem küldhet ki tehát a miniszter vagy az illető igazgatási ágazat vezetője közigazgatási alkalmazottat. Még kevésbé lehet közigazgatási alkalmazottakat megbízni a termelési és gazdasági funkciót teljesítő állami szervezet jogi képviseletével. Célszerűségi szempontból viszont azért aggályos a jogi képviselettel megbízni nem bejegyzett, vagyis nem gyakorló ügyvédet, mert ezáltal a közületi vállalat nyilván hátrányosabb helyzetbe kerülne, mint ellenfele, amelynek képviseletét mind az anyagi, mind az eljárási jogban kellő jártassággal rendelkező gyakorló ügyvéd látja el. Mindezeknél fogva a tervezetbe nem vettem fel a közigazgatási alkalmazottaknak esetenkénti megbízására lehetőséget nyújtó rendelkezést.