Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

gazdasági helyzetjelentése a következőket állapította meg: „Az ipari termékek állandó növekedése mellett a termékek egyes csoportjainál mindinkább értékesítési nehézségek jelentkeznek. Számos cikkben nagyobb, egy-két havi szükségletet fedező készletek gyülemlenek fel, és bár ez békeviszonylatban nem mondható túlzottnak, a háború után kialakult könnyű értékesítési viszonyokhoz képest a hosszabb készlettartás koriloly finanszírozási gondokat okoz." A nehézségek forrását a Nemzeti Bank szakemberei részben a magas önköltségben és a vásárlóképességgel arányban nem álló árban látták. Hozzátették azonban azt is, hogy „több vonatkozásban a termelésnek a közönség valódi szükségleteitől való elszakadása észlelhető". Ez az államosított ipari termelés gyermekbetegsége volt, azonban alaposan megérezte a kialakuló állami kereskedelem is. A termelői és az értékesítési érdekek összehangolása nem ment könnyen. Még jó félév múlva is, 1949-ben, amikor az Édességbolt NV jelentést tett a Minisztériumnak az értékesítés helyzetéről, első helyen említette meg az iparral kapcsolatos problémáit. (Lásd a 148. sz. dok.) Az ipar és a belkereskedelmi vállalatok között fennálló ellentétek a KSZM Vállalati Főosztályának értekezletein is állandóan napirenden voltak. (Lásd a 120., 121., 125., 126. sz. dok.) Mivel a termelővállalatoknál gyakori volt az újfajta termékre való áttérés, előfordult, hogy egyes gyártmányok önköltségének tisztázatlansága miatt a szállítási feltételek is megállapíthatatlanokká váltak. Ez akadályozta a szállítási szerződések megkötését, amely pedig szigorú előírás volt. A Gazdasági Főtanács 1948 őszén kötelezővé tette a termelőcégek és a nagykereskedelmi vállalatok között a folyamatosan átvett árukra vonatkozóan szállítási szerződés kötését, majd a szállítási szerződések ügyében, a folyamatos tapasztalatok alapján több, egymást kiegészítő rendelkezés is született.

83 A szállítási szerződéseket a belkereskedelmi nemzeti vállalatoknak kellett elkészíteniük, felülvizsgálatuk és jóváhagyásuk azonban a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi, majd a Belkereskedelmi Minisztérium hatáskörébe tartozott. A vállalatvezetők kezdetben nehezen birkóztak meg a tervszerű gazdálkodást és a piaci viszonyok ismeretét igénylő feladattal, s a szállítási szerződések kötése nehezen indult meg. A késlekedések oka azonban abban is rejlett, hogy ezek a szerződések megfelelő jogi szakismeretet is megkívántak, s ilyen jogi ismeretekkel a vállalatoknál nemigen rendelkeztek. Ez volt az alapja annak is, hogy a vállalatoknál jelentkező vagyonjogi kérdésekkel ugyancsak nehezen birkóztak meg. * - A szerződéskötések, a termelő és forgalmazó vállalatok közötti viták, a felszámolásoknál szükséges jogi szakismeret stb. egyre inkább előtérbe állította a jogi képviselet kérdését. A Gazdasági Főtanács első ízben 1949 márciusában foglalt állást ebben az ügyben. Ekkor két fontos alapelvet állapított meg: egyrészt határozatilag kimondta, hogy a nemzeti vállalatok jogi képviseletét csak az illető vállalattal (vagy központtal) szolgálati, vagy megbízási alapon jogviszonyban álló ügyvédek láthatják el; másrészt olyan véleményt nyilvánított, hogy legcélszerűbb, ha a vállalatok jogi képviseletét azok központja látja el. Ezért a vállalatoknál saját ügyész alkalmazása,