Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

Központ revizori vizsgálatai azonban legtöbbször a kereskedelmi üzletvitel adminisztrációs hiányosságaira mutattak rá. (Lásd a 118. sz. dok.) Az újonnan létesített belkereskedelmi vállalatok nagy gondja volt a működésükhöz szükséges forgótőke biztosítása. A Gazdasági Főtanács már 1948 júliusában szigorú előírásokat léptetett életbe a kül- és belföldi értékesítésre alakult állami kereskedelmi vállalatok forgótőke-felhasználásával kapcsolatban. A korábbi (pl. MOSZK) felvásárlásokkal szemben nem engedélyezte a kereskedelmi vállalatoknak a felvásárláskor előleg folyósítását. Viszont nem is adósodhattak el. Szigorú előírás volt, hogy^az átvett áruk ellenértékét a számlázástól számított 8 napon belül tartoztak kiegyenlíteni. Ezeknek az előírásoknak a betartásához az induló vállalatoknak azonban megfelelő nagyságú forgótőkére volt szükségük. A Gazdasági Főtanács azonban szűkre szabta az állami pénzügyi kereteket, amelyekből a nagykereskedelmi nemzeti vállalatok vagy szubvenció, vagy hitel formájában részesülhettek. Ebben az eljárásban - a tervgazdálkodás pénzügyi elvein kívül - az a szempont is közrejátszott, hogy. a vállalatok a szükséges forgótőkét, illetőleg annak jelentős részét az áruforgalmazásból szerezzék meg maguknak. Az induláskor a forgótőke jó részét az az árualap tette ki, ami a termelőüzemekből oly módon származott, hogy ezeket a Gazdasági Főtanács kötelezte meghatározott mennyiségű késztermék átadására a megfelelő szaknemzeti kereskedelmi vállalatnak. Ezekkel a gyáraktól átvett árukészletekkel azonban nem volt minden rendben. A belkereskedelmi nemzeti vállalatok nemegyszer kénytelenek voltak olyan árut átvenni, amely eladhatatlanul állt a gyári raktárakban, mert nem volt szezonális cikk (Lásd a 121., 128. sz. dok.), vagy mert olyan termék volt, amelyet a vásárlóközönség nem igényelt, s így nem volt iránta kereslet. A Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium Vállalati Operatív Osztályán rendszeresen megtartott értekezleteken gyakran felmerültek olyan észrevételek, hogy a belkereskedelmi nemzeti vállalatok tehertételként raktározzák a gyáraktól átadott „bóvli "-t. így pl. a volt Heinrich cégtől 14 millió forint értékű olyan áru származott, aminek nagy része értéktelen, eladhatatlan volt. A MEZŐGÉP NV-nek pedig 8,5 millió forint értékben kellett átvennie olyan gépeket, amelyekre nem volt szüksége. (Lásd a 125. sz. dok.) A belkereskedelmi nemzeti vállalatok eladási nehézségeit fokozta az, hogy az ipar nem mindig vette figyelembe a piaci igényeket és nem keresett áruféleségeket gyártott.. A Len-, Kender- és Jutakereskedelmi NV-nél hatalmas mennyiségű áru feküdt kereslet hiányában, ugyanakkor nagy volt az igény pl. kanavászra, amit ugyanabból az alapanyagból elő lehetett volna állítani. (Lásd a 120. sz. dok.) A Cipőkereskedelmi NV raktáraiban abban az időszakban, amikor a panasz elhangzott, 14 millió pár cipő állt eladhatatlanul, mert a gyárak nem kurrens cikkeket szállítottak, illetőleg a termékek mintegy felét olyan áruk tették ki, amelyeket a fogyasztók nem vásároltak, míg a keresett kivitelű cipőket nem gyártották. A készletek felhalmozódásának azonban az adott időszakban általánosabb oka is volt. Az 1948-as év utolsó negyedének forgalmazási gondjairól pl. a Nemzeti Bank