Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

építéséről, ezt a szervezetet azonban „operatív módon" irányítania is kellett és biztosítania az áruelosztásból eredő akkumulációt a népgazdaság számára. A magánkereskedelem feletti főfelügyeleti jog természetesen továbbra is a Belkereskedelmi Minisztériumot illette. A kereskedelmi központok megszervezése után a központokhoz sorolt vállalatok közvetlen irányítását és ellenőrzését a központok végezték. A belkereskedelmi nemzeti vállalatok egy része azonban nem tartozott egyik központhoz sem, ezek gazdálkodásának felügyeletét a Belkereskedelmi Minisztérium Vállalati Főosztálya látta el. A minisztérium munkáját bonyolította az, hogy a szervezéssel egyidejűleg ügyelnie kellett arra, hogy a már működő nemzeti vállalatok a pénzügyi előírásoknak eleget téve folytassák tevékenységüket. Ezek közül az előírások közül alapvető volt az egyszámlarendszer bevezetése^ amely az állami, majd a nemzeti vállalatok pénzügyi ellenőrzésének legfontosabb eszközét jelentette. Az egyszámlarendszerbe bekapcsolt ún. tervkötelezett vállalatok pénzgazdálkodásában igen szigorú kötöttségeket érvényesítettek. A vállalatok; köte-i lesek voltak minden hónap 15-ig pénzügyi tervet készíteni a következő hónapra vonatkozóan. Az elkészült tervet meg kellett küldeniük az illetékes minisztériumnak, az MNB Hitelügyi Osztályának, valamint a GF és a PM közös Üzemgazdasági Csoportjának. A véglegesített pénzügyi terv felülvizsgálatát és jóváhagyását egy bizottság végezte. • Az egyszámlarendbe bekapcsolt vállalatok, így a belkereskedelmi állami cégek is, egész pénzforgalmukat a Magyar Nemzeti Banknál vezetett egyszámlán voltak kötelesek lebonyolítani. Az egyszámlarendbe bekapcsolt vállalatoknak egymás között közvetlen pénz- és áruhitelezést nem volt szabad végrehajtaniuk. A vállalatok nyeresége a beruházás céljára fordítható, jogszabályilag meghatározott kivételtől eltekintve, teljes egészében az államkincstárt illette meg. A nyereségelvonással egyidejűleg az állam magára vállalta, hogy gondoskodik az állami vállalatokforgótőke-szükségletének kielégítéséről. Ennek alkalmazásában a tervszerűség, a pénzügyi gazdálkodás általános előirányzatai és a célszerű takarékosság játszottak a főszerepet. A belkereskedelmi nemzeti vállalatok működtetésénél a Gazdasági FőtanáGS szilárdan ragaszkodott ahhoz az alapelvhez - amit már korábban az állami részvénytársaságoknál is érvényesített -, hogy ti. az állami kereskedelmi szervek semmilyen vonatkozásban nem kaphatnak kizárólagossági jogot.

81 Sőt nemcsak a forgalmazás kizárólagosságát nem engedélyezte, hanem azt sem, hogy e nemzeti vállalatok valamiféle kivételes elbánásban részesüljenek. így pl. 1948 októberében - tekintettel egyes nemzeti vállalatok forgótőkehiányára - felvetődött az a javaslat, hogy a nemzeti vállalatokat, a szövetkezetekhez hasonlóan, egyenesadó-kedvezményben kellene részesíteni. A Gazdasági Főtanács Titkárságának azonban az volt a véleménye, s ezt Háy László kereskedelemügyi államtitkár is osztotta, hogy „a nemzeti vállalatoknak a magánvállalatokkal szembeni versenyében nem abban kell keresni a felülkerekedés és győzelem biztosítékát, hogy az állam különböző kedvezményekkel lát-