Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

A magántőke kiszorítására tett első jelentős lépés a kereskedelmi ágazatban a nehézipari üzemek államosításával kapcsolódott össze. Az 1946 novemberében állami kezelésbe vett üzemeknek saját eladási egységeik voltak, amelyek ugyancsak állami irányítás alá kerültek. Az állami kereskedelmi egységek száma ezen a területen tovább növekedett azzal, hogy állami kezelésbe kerültek azok a vállalatok is, amelyeknél a Nehézipari Műveknek 50%-os vagy ennél nagyobb arányú érdekeltségük volt. Ezek között kereskedelmi cégek is voltak. Többségük külkereskedelmi áruforgalmazással foglalkozott, néhány azonban vegyes profillal működött. (Metalloglobus, Agrárglobus, Fémkereskedelmi Rt. stb.) A Nehézipari Központ, amelyet az állami kezelésbe vett üzemek irányítására hoztak létre, a beszerzési és az értékesítési feladatokat kezdetben eladási osztályán végezte, a gyári eladási osztályok meghagyása mellett. Rövidesen azonban az anyagbeszerzést központosították, s a feladat ellátására 1947 elején megalakították az Állami Kezelésű Vállalatok Ellátó Szervét (ÁKVESZ),

54 majd a Művek termékeinek bel- és külföldi értékesítésével az Iparügyi Minisztérium a tárca tulajdonában levő Iparművek Képviselete Állami Érdekű Rt. (1KART) céget bízta meg. Az IKART 1947. július 4-én megtartott rendkívüli közgyűlése az alapszabályt módosítva határozatot hozott új cégszöveg felvételéről. Neve Iparművek Képviselete Állami Részvénytársaság lett. (A cégszöveg rövidítése továbbra is IKART maradt.)

55 Az állami kezelésbe vett nehézipari üzemek termelésében 1947-ben még sok nehézség adódott, s ez az értékesítésre is kihatott. A kereslethez alkalmazkodva, a gyárak új termékek gyártására álltak rá, azonban ezeknek az új cikkeknek az előállítása hol anyaghiány, hol árproblémák miatt akadozott és versenyképességük elmaradt a bevezetett magáncégekétől. Nem kis nehézséget okozott, hogy a konkurrens magánipar gyártmányait alacsonyabb önköltségi áron tudta előállítani, illetve ezekre alacsonyabb eladási árat tudott kalkulálni. Az IKART működése során nemegyszer szembetalálta magát azokkal a külön érdekekkel is, amelyek a közüzemeket egyik vagy másik magáncéghez fűzték, sőt az Anyag- és Árhivatal tőkés érdekeket támogató magatartásával is küszködnie kellett. A felszabadulás előtt a belkereskedelemben az egyik legerősebb tőkés egyesülés avasnagykereskedők szindikátusa volt, amely uralta a vas- és fémszakmában a piacot. A nehézipari üzemek állami kezelésbe vételével várható volt, hogy az addig fennállott monopolhelyzetükben változás fog bekövetkezni. Például az értékesítési keretekben, amit az Anyag- és Árhivatal határozott meg a kereskedők részére. A Vasnagykereskedők Munkaközössége azonban támogatásra talált az Anyag- és Árhivatalnál, sőt odáig ment, hogy panaszt emelt az IKART ellen, hogy az a szindikátusi cégeket háttérbe szorítja, és velük szemben inkább a közép-nagykereskedőket favorizálja, a kiskereskedőket is kiszolgálja „és mindenkit, aki áruért odafordul". A volt szindikátus tagjai sérelmezték, hogy az IKART a termelés 30-35 %-át a szövetkezeteknekjuttatja, „újabban pedig a Ferroglobust iparkodik minél nagyobb mértékben bekapcsolni". A GF Központi Ellenőrzési Osztálya megállapította, hogy mindezekben a felsorolt esetekben az IKART helyesen járt el. Az IKART arra töre-