Káposztás István: Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 2. Budapest, 1977)

Bevezető

összetételét is, elsősorban a lóállományban. Hadicélokra főleg a munkabíró, értékesebb lovakat vették igénybe, az átvonuló csapatok a rokkant, beteg lovakat egészségesekkel cserélték ki, így a megmaradt állományban sok volt a gyenge minőségű, öreg ló. A megmaradt gyenge lóállományt — de ez az egész állatállományra is vonatkozik — pedig a különböző állatbetegségek tizedelték meg. Erre vonatkozólag a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara ezt írta: „A háború következtében leromlott állatállományunk, különösen pedig a leggyorsabban regenerálódó sertésállományunk, igen sokat szenvedett az egészségügyi védelmi szerek, nevezetesen az oltó- és szérumanyag hiányában. Ennek következtében a Tiszántúlon fellépő sertéspestis nem egy község teljes állományát pusztította el."

1 Az állatállomány ilyen nagyarányú csökkenésének következménye főképpen három irányban mutatkozott meg: 1. hiányzott a mezőgazdasági termeléshez akkor különösen nélkülözhetetlen igaerő; 2. a trágyaprodukció jelentősen visszaesett, amely azután kihatással volt a következő évek mezőgazdasági termelésére; 3. rossz volt a lakosság ellátása az elsőrendű közszükségleti cikkeket jelentő állati termékekből (tej, zsír, hús, bőr stb.). A magyar mezőgazdaságban az állati vonóerő mindig nagy szerepet játszott: a negyvenes években a vonóerő 95%-át az igásállatok adták. Az állatállomány háborús veszteségei e téren komoly gondokat okoztak. A lóállomány mintegy 60%-os vesztesége rendkívül nehéz helyzetbe hozta a parasztságot és az illetékes szerveket. Ugyanis 1945-ben a vasúti és közúti eszközök hiánya miatt a lovakra a mezőgazdasági munkákon kívül még a szállítás lebonyolításában is nagy szükség volt. Az állattenyésztés károsodása súlyosan hatott a talajerő-gazdálkodásra. A háború előtt a talajerőpótlás 96%-ban istállótrágyával történt: az akkori állatállomány trágyahozamával öt-hat évenként trágyázhatták a földeket. A háború utáni trágyamennyiség mellett csak minden 17. évben lehetett volna trágyázni a szántóföldeket.

2 Az ebből következő hátrányokat súlyosbította az a körülmény, hogy a belföldi műtrágyagyártás 1945-ben szünetelt, hiszen a péti gyár romokban hevert. Az állatállomány háborús veszteségei jelentős mértékben járultak hozzá a parasztság életszínvonalának csökkenéséhez, mivel a termelők elestek az állati termékekért befolyó bevételek jó részétől. A marhaállomány fajtaösszetételének romlása, a tehenek igázása kedvezőtlenül befolyásolta a tej és tejtermékek termelését. Különösen a háborútól súlyosan szenvedett vidékeken a lóhiány miatt szinte általánossá vált a tehenek és a fiatal állatok igázása. Az állatállomány után a terménykészleteket érte a legnagyobb háborús veszteség. A károk közel 40%-a a különféle mezőgazdasági termékek és termények készleteiben mutatkozott. A gabonafélékből (búza, árpa, zab, köles) mintegy 30 millió mázsa pusztult el. Az állami és nagybirtokok nemesített vetőmagkészleteinek a hiánya több évre kiható következményekkel járt. Elsősorban az újgazdák érezték ennek súlyos terhét.