Káposztás István: Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 2. Budapest, 1977)

Bevezető

ebbe a kategóriába. Persze a jelentést készítők az okokat nem ismertetik, s már azért is, no meg a földreformellenes beállítottság miatt is, ezek az adatok erősen vitathatók. Kétségtelenül megállapítható, hogy országosan a földhözjuttatottak nemhogy 30, de még 10%-a sem bizonyult a kapott ingatlanra érdemtelennek. A felszabadulás utáni első esztendőben a mezőgazdasági termelők - régi és újgaz­dák egyaránt — a termeléshez szükséges állami támogatásban nem részesültek, magukra voltak hagyva. Az anyagi eszközök, hitelek hiánya, az igazgatási intézmé­nyek dezorganizáltsága, a tájékozatlanság, a politikai küzdelmek és még számos egyéb tényező gátolták a központi segítségnyújtást, amelyre egyébként különösen az újgaz­dáknak lett volna nagy szükségük. A parasztság megértette, hogy elsősorban saját erejére és kezdeményezésére van utalva. 1945-ben a mezőgazdasági munka, az igaerő mozgósítása, a vetőmag biztosí­tása, a traktorok számbavétele stb. csak úgy indulhatott meg, hogy a helyi kezdemé­nyező erők a legszélesebb néprétegekre támaszkodva vették kezükbe az irányítást. A mezőgazdasági termelés megszervezése érdekében, a helyi kezdeményező erőket összefogó céllal hozta létre a földművelésügyi miniszter az 1945. január 23-án kelt 30 300 sz. rendeletével, a parasztság önsegélyszervezeteit, a községi termelési bizottsá­gokat (1. sz. dokumentum). Ennek a nagy fontosságú rendeletnek a kiadása időpontjában az ország még csak részben szabadult fel, s a felszabadult részeken is teljes egészében bénult volt még az élet, a közigazgatási szervezet még nem működött, közlekedési eszközök nem álltak rendelkezésre, postai és távbeszélő érintkezésre egyáltalában nem volt lehetőség. Ilyen körülmények közepette szó sem lehetett a mezőgazdaság központi szervezéséről vagy irányításáról. A termelés megindítása a közellátás érdekében azonban nem tűr­hetett halasztást. A felsorolt nehézségek mellett más megoldásra nem volt lehetőség, mint a legteljesebb decentralizálás: vagyis arra kellett törekedni, hogy minél kisebb egy­ségek (községek) a saját maguk erejéből, a saját szükségletük szem előtt tartásával, maguk oldják meg a termelés problémáit. A helyi feladatok megoldására, a nemzeti bizottságok kezdeményezésére egymás után alakultak meg a községi termelési bizottságok. A bizottságok feladata volt számba venni a megmaradt termelőerőket, reális tervet készíteni ezek lehető leggazda­ságosabb felhasználására, gondoskodni a termőterületek megműveléséről. Ezeknek a népi szerveknek elsődleges feladata volt az elhagyott tanyai és uradalmi birtokoknak a termelés szolgálatába való állítása. A kis- és középparasztságnál e téren kevésbé merültek fel problémák, annál rosszabb volt a helyzet a nagybirtokokon. A községi termelési bizottságok az elhagyott tanyai és uradalmi birtokok vezetésére gondnokokat neveztek ki, akik intézték a gazdasági ügyeket, megszervezték a ter­melőmunkát. A községi termelési bizottságok igen széles jogkörrel voltak felruházva, s ha nem is egyformán, de éltek jogkörükkel. Ezeknek a népi szerveknek a hatékonysága közsé­genként a legkülönbözőbb volt. 12 Egyes helyeken — ahol későbben alakultak meg — a termelési bizottságok nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom