Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

Bevezető

után szervezettebben lépett fel, felkészültebb volt az új típusú feladatokra, mint az SZDP. A szociáldemokraták vidéki — s így bányavidéki — szervező munkája részben a párt öröklött város-centrikussága, részben a számukra kedvezőtlen körülmények miatt nehezen indult meg. 1945 végén, 1946 elején megélénkülő tevékenységük már beleütközött a kommunisták időközben erőteljessé vált befolyásába, ami tovább növelte a két párt közti ellentéteket. 1945 második felében napirendre került a szénbányák államosítása. A feltételek biztosítottak voltak: a széntermelés pénzügyi alapjait a kormányzat biztosította, a bányatőkések tulajdonjoga pénzügyi függőségük, az üzemi bizottságok nagy befolyása és a kötött gazdálkodás miatt már csak formális volt. Az államosítás szerepelt a koalíciós pártok 1944 végén elfogadott programjában is. A szénbányák államosításának gondolatát az 1945. novemberi választások után alakult kisgazda többségű kormány is magáénak vallotta. így nem volt akadálya annak, hogy a Nemzetgyűlés 1945. december 6-án egyhangúan kimondja, az államosítási törvény elkészültéig, a szénbányák állami kezelésbevételét. Az állami kezelés időszakában a bányák helyzetében lényeges változás nem történt; a pénzügyi és ellátási gondok az infláció fokozódásával csak növekedtek. A bányák élére államosítási miniszteri biztosok kerültek, akik azonban nem változtathattak az időszak gazdasági adottságain. 1945—1946 fordulóján a szénhiány már-már megbénította az ipari termelést. Az MKP kezdeményezésére a bányamunkásság az ipari munkások és a kormány támogatásával beindította a széntermelés fokozását célzó széncsatát. Februárban és márciusban sikerült a termelést fellendíteni, de a május 1-i célt, a napi 2500 vagonos termelést nem érték el. Ezután a stabilizációig folyamatosan csökkent a termelés, mutatva, hogy a tervezésnél nem vették figyelembe a tavaszi—nyári mezőgazdasági munkálatok — a bányászatban hagyományos — munkaerő elszívó hatását, és hogy országos kampánnyal is csak ideiglenesen lehetett a termelést akadályozó körülményeket áthidalni. Az állami kezelésbevétel után az Iparügyi Minisztériumban megindult az államosítási törvény kidolgozása. A munka egy-egy fázisában pártközi tárgyalásokon vitatták meg a törvényjavaslat alapelveit. Az államosítás szükségességét egyik párt sem vitatta, de míg a Kisgazdapárt a lehető legszűkebben kívánta értelmezni a Függetlenségi Front programját, addig a két munkáspárt minél szélesebbkörű államosítást akart. A pártközi tárgyalások eredményeként született kompromiszszum értelmében nem került sor a szénbányavállalatok teljes államosítására — miként a munkáspártok kívánták volna —, hanem a vállalatok szénbányászati üzemága — a hozzátartozó erőtelepekkel és karbidgyárakkal — került állami kézbe. A Kisgazdapárt képviselőinek zöme — akik csak a szénkincs államosítását kívánták volna — az államosítási törvény nemzetgyűlési vitáján, miként már a korábbi pártközi tárgyalásokon is, távollétükkel fejezte ki ellenvéleményét, de nyíltan nem szavazott az államosítás ellen. A Nemzetgyűlés így — a Kisgazda-