Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

V. A HÁROMÉVES TERV IDŐSZAKA

és testvéreiknek — ha ezek tüzelővel való ellátatlanságukat igazolják, s tüzelőellenorzési lapjukat ahol ez rendszeresítve van — leadják, az annak megfelelő 12—15 q szénmennyiséget díjtalanul elszállíthassák — amint az eddig is gyakorlatban volt." Az előterjesztést az Anyag és Arhivatal Szénfőosztálya a Statisztikai és Nyilvántartási Osztálynak vezetője [így!] részletesen megindokolja az alábbiak szerint: „A szénbányák államosításával kapcsolatban a széngazdálkpdás tervszerű végrehajtása érdekében a Magyar Bányamunkások Szabad Szakszervezetével, valamint a szénbánya vállalatokkal történt megbeszélés alapján a Szénosztály 1946. november 19-én kelt 560 031/1946. sz. körrendeletével úgy intézkedett, hogy a bányamunkásoknak saját háztartásukban felesleges szén a kereskedelmi forgalomban csak úgy értékesíthető, ha azt a bányavállalat rendelkezésére bocsátják. Ezen rendelkezés végrehajtása azonban úgy a bányavállalatok, mint a munkavállalók részéről érthető okból akadályokba ütközött, aminek természetszerű következménye volt, hogy a munkavállalók lakásán nagyobb mennyiségű szén halmozódott fel, amelyet mint járandóságuk természetbeni részét „feketén", a tetszés szerint, a kínálkozó alkalom felhasználásával — igyekeztek értékesíteni. — Radikális eszközökkel, az államrendőrség igénybevételével, elkobzással, kihágási eljárás megindításával stb., végre sikerült a feketézést megszüntetni. Az elégedetlen bányamunkásokat meg akként megnyugtatni, hogy a vér szerinti közvetlen fel- és leszármazottaknak, valamint testvéreknek adandó, az évi tüzelőszükségletnek és a tüzelőéi lenőrzési lapnak megfelelő 10—14 q szén elszállítását — a bányaigazgatóság és üzemi bizottság fentiek együttes igazolása után engedélyeztem, amennyiben a juttatottak igazolták, hogy tüzelőanyaggal ellátva nincsenek. Ezt annál is inkább meg kellett tennem, mert az osztó igazsággal és a szociális érzékkel nem tartottam összeegyeztethetőnek, hogy a vidéken tartózkodó s a bányaalkalmazottak támogatására szoruló vér szerinti családtagok hátrányba kerüljenek azokkal szemben, akik szerencsés körülmények folytán az alkalmazottakkal egy háztartásban vagy legalábbis egy községben élnek, s akik részére adandó szén átadása minden további nélkül megtörténhetik. — Előterjesztésemet még egy fontos indok támasztja alá. Sok bányásznak városban (Budapesten, Esztergomban, Győrben, Veszprémben, Sopronban stb.) tanuló középiskolás gyermeke van, akiket tüzelőanyag nélkül hagyni, s ezzel a tanulmányaikat megnehezíteni vagy esetleg lehetetlenné tenni, antiszociális lenne, amelyért a felelősséget nem vállalhatom. — De igen gyakran megtörténhetik, hogy a bányászgyermekek a bányaüzem helyén képződő egészségtelen levegő vagy testi leromlottság, betegség stb. következtében levegőváltozásra, állandó gyógykezelésre, üdülésre stb. szorulnak, mely esetben az őket tartó vér szerinti hozzátartozók részére a szükséges tüzelőanyag kiszolgáltatása annál is inkább fontos és szükséges, mert erre a szülőket a természeti parancs is kötelezi, s gyermekei egészsége érdekében minden szülőnek mindent el kell követni, hiszen még erre a társadalom, a szokásjog is kötelezi.