Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
ÖSSZEFOGLALÁS
Arról, hogy a politikai döntéshozókat érdemben befolyásolni tudják, az 1980-as évekre a legtöbb KB TTI-s munkatárs lemondott (leszámítva a fiatalabb generációhoz tartozó kutatókat). A végső lökést ehhez talán az 1985-ös XIII. pártkongresszus adta meg, amikor számos szakértő figyelmeztetését teljesen figyelmen kívül hagyva, a kádári vezetés meghirdette a gazdaság „dinamizálásának” programját. Az ellentmondásos célokat megfogalmazó hetedik ötéves terv Magyarországot csakhamar ismét a pénzügyi csőd szélére sodorta. A válság mértékével tisztában voltak a reformműhelyekben, 1987-ben például a Társadalomtudományi Intézetben Huber Mária olyan számítást közölt, amely szerint a keményvaluta-kölcsönök 50%-át a fogyasztás direkt támogatására, a másik 50%-át pedig jórészt elavult technológiák felújítására költötték. 70 Akadtak olyan, vezető beosztásban dolgozó közgazdászok (Hoch Róbert, az MTA Közgazdaságtudományi Intézet igazgatóhelyettese, Zala Júlia, a KSH Gazdaságkutató Intézetének igazgatója, Lányi Kamilla, a Kopint-Datorg osztályvezetője és intézetbeli kollégái, Oblath Gábor és Köves András, illetve Kemenes Ernő a Tervhivatalból), akik a növekedés gyorsítását javasolták.71 A megújulásra képtelen kádári hatalmi centrum többek között erre alapozta túlzottan optimista – s egy év alatt gyakorlatilag megbukó – 1985-ös gazdaságpolitikáját. Csak azokat a kutatói véleményeket vették figyelembe, amelyek beleillettek elképzeléseikbe. Ez egyébként a parlamentáris demokráciában működő politikusokra is jellemző. Az esetek többségében a politika – legyen akár demokratikus vagy diktatórikus rendszerben – mindig azokat a kutatási eredményeket használja fel, amelyek az érdekeit szolgálják, s ezek általában rövidtávú, taktikai érdekeknek számítanak. Ha „kellemetlenek” a tudósok által szállított adatok, akkor jobb esetben csak mellőzik azokat, rosszabb esetben retorziókkal lépnek fel a kutatói szférával szemben. 72 Magyarországon a hetvenes évek végéig, különösen az új gazdasági mechanizmus bevezetésekor számos tudományos kutatóhely jött létre, amelyek közül nem egy reformműhellyé vált, kisebb részük pedig a különböző ellenzéki csoportok hátországává. Nem lenne persze szerencsés ezen „ellenzék-segítő” munkahelyek súlyát a hazai társadalomtudomány egészéhez képest túlértékelni.73 Ezek az intézmények csak korlátozottan tudták befolyásolni a politikai vezetést, talán csak az 1980-as évek elejétől indult 70Lengyel 1989, 188–189.; Janos 2003, 308.; Ripp 2006, 20–21. 71Lengyel 2015, 432. 72Farkas 1992b, 69–70.; Szorcsik 1982, 204. 73Vö. K. Horváth 2003, 51. 331
