Á. Varga László (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 17. Békés-, Bihar-, Csanád-, Szatmár vármegyék, Kővár-vidék levéltárai és egyéb magyarországi levéltárak fondjai. Repertórium (Budapest - Bukarest, 2017)

Magyar levéltártörténet

török elleni segítség, a szultán üzenete az erdélyi rendekhez, a spanyol és a francia király 1545. és 1559. évi béketárgyalásai. Ezek az iratok nem maradtak fenn, csupán a róluk készült későbbi jegyzék. Nádasdy után az országnak 1608-ban lett újból nádora, aki az országgyűléssel együtt felkarolta az ország iratainak ügyét. így született meg az 1613: XXXIII, te., amely először szólt a nádor köziratőrző funkciójáról. Megtudjuk belőle, hogy az 1609-ben meghalt nádor özvegye hivatalosan átadta az országot illető okmányokat az új nádornak, egyúttal a törvény elrendelte, hogy a jövőben a nádor halála után örökösei adják át az országot illető okmányokat az országgyűlésnek. E törvény nagyjelentőségű, mert az átadást lajstrom készítésével is összekötötte, és kötelezte a nádort másolatok kiadására. A törvény rendelkezéseit alapvetően végrehajtották: az új nádor egy vasládában (,, ország ládája ”) lajstrommal és tértivevénnyel vette át az iratokat. Két kivételtől eltekintve mindig törvényt is hoztak az iratátadásról. Jellemző, hogy az ország iratai a 17. század végéig elfértek egy ládában. Ezt a ládát és a benne lévő iratanyagot - bármilyen csekély is volt az iratok száma — tekinthetjük az ország kezdeti levéltárának, más szóval az Országos Levéltár ősének. A nádor ezt saját nádori irataitól elkülönítve, letétként őrizte. Wesselényi Ferenc nádorsága idején (1655-1667) az akkori zavaros helyzetben a nádor saját őrizetéből a biztonságosabb pozsonyi káptalan megőrzésébe adta az ország ládáját és a benne lévő iratokat, ahol azokat 1681-ig senki nem kereste. Abban az évben az új nádor vette magához a ládát és a hiánytalanul megmaradt, de régóta nem gyarapodó 45 darab és három csomó iratot, amelyet a lajstrom bevezetésében Magyarország klenódiumainak neveztek. Az 1681. évi országgyűlés az 1613: tc.-et túlhaladó törvényt alkotott. 1613-ban ugyanis csak a legfontosabb országos jelentőségű iratok (például királyi hitlevelek, országhatárra, békekötésekre vonatkozó okmányok) ügyében intézkedtek, a király rendelkezése alá tartozó Magyar és a Szepesi Kamarához került jószágelkobzásokra vonatkozó és más országos jelentőségű iratokról akkor nem volt szó. Az 1681: XXXVIII, te. ezt a hiányosságot kívánta orvosolni, amikor kimondta, hogy az elkobzott, de már visszaadott és a majd visszaadandó birtokokra vonatkozó, a kamaráknál vagy más helyeken lévő okleveleket adják vissza a tulajdonosoknak, az országos iratokat és kiváltságleveleket pedig a nádornak. E törvény rendelkezéseinek végrehajtását az uralkodó nem tette lehetővé. A század végén a töröktől visszafoglalt úgynevezett újszerzeményi területeken lévő birtokok ügye ismét az iratokra irányította a figyelmet, mert a régi tulajdonosok csak írásbeli bizonyítékok alapján és fegyverváltsági díj lefizetése után kaphatták vissza itteni birtokaikat. Ezzel kapcsolatban Klobusiczky Ferenc személynök 1701-ben ja- . vaslatot tett egy állandó, épületben (a pozsonyi régi országházban) elhelyezett és személyzettel rendelkező országos levéltár létrehozására, amelyben az ország iratain kívül a nádor, az országbíró és a személynök családi levéltárakban őrzött iratait, a kamarák által őrzött országos jelentőségű iratokat és magánszemélyek jogbiztosításra alkalmas okleveleit is őrzik. A Rákóczi szabadságharc kitörése azonban megakadályozta a terv megvalósítását.

Az 1722. évi országgyűlésen a rendek elfogadták a Pragmatica Sanctiot, a Habsburg-ház női örökösödését. Ebben a helyzetben III. Károly tudomásul vette azt a rendi törekvést, amely országos levéltár létesítésére irányult. így született meg az 1723: XLV. te. Ez kimondta, hogy Pozsonyban a régi országház épületében általános országos levéltárat (Universale Archivum Regni) állítanak fel, amely őrzi a bárkinél található, az ország közállapotára vonatkozó köziratokat. A levéltárba levéltárőrt (archivi conservator) neveznek ki. Az ország rendes bírái irataik hiteles másolatát kötelesek évente a levéltárba adni. Ezek mellett - visszakérheté- sük biztosításával - magániratok is beadhatóak. A törvény továbbá elrendelte a kamaráknál és a hiteleshelyi levéltárakban lévő országos köziratok átadását is, de a levéltár feladataival nem foglalkozott. E törvényt több okból évtizedekig nem hajtották végre. Az uralkodó ugyanis nagy súlyt fektetett a királyi javak visszaszerzésére, e célból rendelkezése alatt kívánta tartani a királyi jogokat bizonyító iratokat. Úgy tűnik, hogy a rendek sem tettek meg mindent a levéltár mielőbbi felállításáért.

Változás 1751 után következett be, amikor Batthyány Lajost választották nádorrá (a tisztséget 1765- ig töltötte be), aki komoly érdeklődést tanúsított a levéltárak iránt. Nyilván hatottak rá a levéltár-alapítások is: Mária Terézia 1749-ben Bécsben létrehozta a Házi, Udvari és Állami Levéltárat (Haus-, Hof- und Staatsarchiv), a Magyar Kamaránál 1738-tól már alkalmaztak levéltámokot. A fő inspiráló tényezőt talán az jelentette, hogy a nádor megdöbbent, amikor szembesült az ország ládájának csekély tartalmával. Batthyány 1753 végén hozzáfogott levéltárszervező munkájához. Először előterjesztésben kérte a királynőt a Magyar Kamarához és az Erdélybe került országos iratok átadására. Ez az akció sikertelennek bizonyult, mert az uralkodóház és a kincstár érdekeit sérthette volna az iratok rendi intézménybe történő átadása. A nádor a saját hatáskörében elintézhető lépéseket hamar megtette. Javaslatot készíttetett a leendő levéltár berendezésére, majd 1755 márciusában főúri tanácskozást tartott az ügyben. Batthyány a következőképpen

11