Református gimnázium, Miskolc, 1938

BUDÁI JÓZSEF Lelkének tüze lángra gyújtott minden ifjú lelket. S az így felszökött lángok, hiszem, lobogni fognak nemzedékeken át. Mi, tanítványai sohasem felejthetjük el óráit. Természetrajzi órák voltak ezek, de átszőve a magyar múlt, a magyar élet tengernyi kérdésével, szenvedésével. A mester beszélt, a tanítványok mohó sóvárgással hallgatták. Csodálatos kapcsolat született meg beszélő és hallgatók között. A lelkek valami nagy, szent lobogásban fonódtak össze, hogy így együttégve, együtt szenvedjük át a magyar mult sok-sok gyötrelmét, s együtt szülessen meg a szent elkötelezettség. A tanár, tanítvány szeme mintha könnytől csillogna. Azt mondják ezek az ifjú szemek: Mester! Köszönjük neked ezeket a szent fájdalmakat, mikkel lelkünkbe égetted az igaz magyar fiú kötelességét, melyek ránk a jövőben várnak. Hála neked nagy Isten, hogy adtad nekünk e nagyszerű lélekembert, ki formál bennünket oly biztos kezekkel, hogy — semmi kétség — csak meg kell hallgatnunk, irányítása szerint járnunk s oly egyéniséget alakít belőlünk, hogy munkánk nyomán még a magyar nap is felragyog. Honnan vette tüzét e páratlan lobogású lélek? Az udvarhelymegyei Bodoson született. Apja jómódú székely földmíves. Az egykori Bem-huszár serény munkára neveli gyermekeit. „Boldogult apám sohasem engedett bennünket gyermekeit, mint gimnáziumi tanulókat pihenni vakációban. Kora reggeltől késő estig dolgoztunk. Eső verte, tarló, ág, tépte ruháinkat, de sebaj! Fő dolog, hogy Szénamezőn, Erőspatakban a levágott szénát az eső nem verte szét. A szénét összegyűjtöttük mereglyébe, diadalmaskodtunk az időjárás felett." írja feljegyzéseiben. S én azt mondom, ezek a dolgos napok adták meg egész életére az indítást. Amikor az egyetemen kitüntetéssel vizsgázik, kolozsvári, budapesti egyetemi tánársegédeske3