Református gimnázium, Miskolc, 1935

Berzsenyi Dániel Gondolatok halála százéves fordulóján „Videó meliora proboque deteriora sequor.' Tele van a lelkem zsongással, mikor most, a nagy poéta halá­lának százéves fordulóján költeményes kötetét olvasgatom. Régi diákkori emlékek raja szabadul fel képzeletemben. Áldott emlékű, tudós professzorok ajkán éppoly emelkedett, ihletett hangon hallom ma is felcsendülni Alkaios, Sappho, Anakreon, Asklepiades és Gly­kon óklasszikai versmértékeire vett magasztos strófáit, mint az ifjú­kor ámuló perceiben. Szinte templomi áhitat hangulata lebeg körül. Berzsenyi Dániel egy viszontagságos évszázad tünékeny mesz­szeségéből ma is úgy áll elibénk komoly méltóságában, mint a nem­zet élő lelkiismerete, mint evangéliumi hitének alázatos telítettje s az örök emberi humánum: minden igazi emberi „virtus" klasszikus énekese. Pedig be nagyot fordult azóta az idők kereke! Más lett az egyén, család, társadalom, gondolkozásmód, öltözködés, szórakozás és sok minden életnyilvánulási forma. A költészeti értékeléseknek, az iro­dalmi ízlésnek is egy hosszú, változatos mozgóképe pergett le az iro­dalomtörténet csarnokában. És mégis megállunk e névnél, magunkba mélyedünk, meghajtván fejünket. Száz esztendő multán az óklasszi­kai költészet zengzetes, eszményi, kedves légköre, mitikus világa már csak bíborszín álomkép gyanánt lebeghet előttünk. És mégis emlékeznünk kell! Áon mosolygó, gyenge szüzei elvonulhattak tá­jainkról, rég elfeledhették kecses táncaikat az Olymptetőkön a bájos Charisok, Kallirhoe ezüstforrásából sem isznak már csendes esthaj­nalon a csevegő Napaeák és a Silenosokkal évődő Alseidák. Nem Kypris öleli már keblére az ifjú poétát s nem hevíti szívét a „delphusi láng." Igaz, ez úgy van, de vájjon nagy súllyal esik-e a mérlegre 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom