Református gimnázium, Miskolc, 1909

Beszéd. Tartotta a Kazinczy-önképzőkör 1910. évi junius 5-iki jubiláris és évzáró ünnepélyén LÉVAY JÓZSEF. Tisztelt gyülekezet! Azok a zajos és zavaros küzdelmek, melyek a mult napokban nemzetünk sorsa felett kockát vetettek, legalább a mi közvetlen közelünkben már véget értek. Erős próbára tették azok hazafias érzésünket, meggyőződésünket, sőt jellemünket, erkölcseinket is. Mily tanulságunk maradt a küzdelmek után, azt jobb elhallgatni, jobb ismételten is csak odafordulni a jóságos Isten hosszantürő kegyelméhez. Ez a szerény ünnepély, tisztelt gyülekezet, melynek ma tanúi és részesei vagyunk, nem mozog messze kiható, széles keretekben. Inkább csak úgyszólván rokoni találkozás ez, saját tüzhelyünk körül és csak szívünket, kedélyünket érinti Jól esik ráfüggeszteni szemünket, mint jól esik a vándornak, mikor sivatag pusztaságon, hosszú, nehéz útjában egy parányi zöld szigetet megpillant. Gimnáziumunk ifjúsága szentel ma ünnepet a kebelében ápolt önképzőkör félszázados fönnállásának emlékére. Mélyen meghatva lépek az ünneplők soraiba, tisztelt gyülekezet, mélyen meghatva azáltal, hogy az isteni gondviselés megengedte, hogy éppen az én ajakamról hangozzék az első üdvözlő szózat, aki ezt a kis kört, mint tanár, ezelőtt ötven évvel életre szólítottam. (Hosszan tartó lelkes éljenzés.) Elődeinek hamvaiból emeltem én ezt ki. Nem volt ez meghalva, csak aludott, mint a bibliai leányka. Szomorú idők voltak azok, t. gyülekezet, valóban a babiloni fogság évei voltak. A leigázott nemzet csak itt-ott, csak tartózkodva és félve adott életjelt magáról. A hazaszeretet a szabadulás reményében csak titkon, rejtve feszítgette keblünket. Akkor maga az