Református gimnázium, Miskolc, 1905

8 mivel — mint láttuk — a magyarság ügye mindenkor szorosan összeforrt a protestantizmus ügyével: édes hazánk szeretetétől nem választhatjuk el a magyar nemzet lelkével Iegrokonabb valláshoz, a protestantizmushoz való tántoríthatatlan ragaszkodásunkat. Hisz máskülönben is jól tudjuk, hogy a magyar protestantizmusnak természetében rejlő dogma az, hogy minél tökéletesebben nemzeti irányban fejlődjék s ennek alapján bátran mondhatjuk, hogy minnél inkább protestáns lesz ez az ország, annál inkább lesz magyar s viszont minnél magyarabb lesz ez az ország, annál inkább lesz protestáns. Ez a második tanulság, melyre emlékeztet bennünket Bocskay szent hagyománya. Mindkét tanúiságban pedig két hatalmas jelszó van letéve a magyar nemzeti állam és magyar protestantizmus számára, melynek egy szívvel és lélekkel követésén dől el mindkettőnek közös sorsa s végzete, s e két jelszó: Isten és haza. A nagy elismeréssel és éljenzéssel fogadott beszéd után újra a zenekar és énekkar adott elő kuruc dalokat, melyeknek elhangzása után Filep Sándor 8. oszt. tanuló Szuhay Benedek kápolnai ref. lelkésznek, az ismert jónevű költőnek ezen iskolai ünnepélyre írt következő ódáját szavalta el: BOCSKAY EMLÉKEZETE. Nincs annyi porszem e roppant világon, Se annyi fűszál nincs a réteken: Amennyi köny fakadt borús pilládon Négy század óta árva nemzetem. S ha könyedet, sorvadva rabbilincsen, Kétség között egy helyre hullatod: Több cseppje még az óceánnak sincsen, Mint volna együtt tenger bánatod. De szenvedés a gyávát porba sújtja, — Börtön, bitó edzi a bátrakat. — Ne félj magyar! Maga az Isten ujja Jelölte ki dicső, nagy utadat. Mert amikor a szenvedés viharja Végig zúgott ez eltiport hazán: Mindig vakító üstökös hatalma Uralkodott a kínos éjszakán. . . . Ürömpohár van a nemzet kezében; Kardból kovácsolják rabláncait,