Református gimnázium, Miskolc, 1905

9 Merész arculatát elfutja szégyen, Hogy meggyaláztatott a tiszta hit. Az ősi jog, szabadság elkobozva, Rabolnak mindenütt zsoldos hadak. Szegény magyar — mindenéből kifosztva — Kínos, nehéz halálát várja csak! Mikor a sírja is megásva, készen, Hogy eltemessen annyi szép reményt: Megvillan a kard Bocskay kezében És megjelen Isten küldöttjeként. Az eltiport nemzet — hívó szavára — Mint annyi büszke tölgy, táborba száll. Fényes csaták teremnek a nyomába Kardjuk hegyére ül: ezer halál! Szél fújja, lengeti a hős seregnek Háromszínű, győzelmi zászlaját. A sziklavárak vagy romban hevernek, Vagy mind feladja vérmosott falát. Vitéz hajdú fiak harci dalától, Ma is tüzet fog lüktető erünk. Harsonaként zúg a csaták zajából: «Ha az Isten velünk, ki ellenünk ?!» Megy és rohan az Isten szent nevében, Harcolni kész, szabadságért, hitért. Sápad a zsarnok a királyi széken, Hogy álmodott hatalma veszni tért. Hogy ezt a lázadó rabszolga népet Nem birja tartani láncok között. Hogy az utált, gyűlölt vallás föléled Szent buzgalommal, amit üldözött. És Bocskayt a hír szárnyára véve — A büszke Bécs előtte megremeg. Kivont kardját nem dugja hüvelyébe, Míg a jogot vérrel nem írja meg. Míg a szabadság éltető forrása Minden magyar szívet nem lelkesít. Míg nem biztos kinek-kinek vallása, Mely harcaink között megistenít!