Református gimnázium, Miskolc, 1902

15 eszthetikusunk, midőn mondja: „Hallottunk éneket és dalt görög és római mértéken és modorban, ismerünk olasz és franczia hevet és könnyűséget, ángol izt és német komolyságot költői műveinkben".*) Igenis a mííköltészet forrása időkfolytán új meg új erekkel <razda<rodott s vig-an csörgedezett tova. A klasszicisnius hivei t i. o ö o o arra törekedtek, hogy az idegen müveit nemzetek irodalmában kifejlett műfajokat utánozzák s költői működésűkben mintegy azokat tekintették irányadókul. így honosították meg a szonettet, ritornellt, madrigált, idyllt, elégiát, románczot s részben a balladát. Hiszen, ha csak ismerni akarták volna ezen idegen műfajokat — még ez nem lett volna nagy baj — mert az egyetemes műveltségre való törekvés sohasem Ítélhető el, sőt minden fejlődő irodalomnak szüksége van arra, hogy a már előhalaladott irodalmak mintaművei után induljon, csakhogy abban volt a hiba, hogy a formával együtt az idegen szellemet is behozták hazai irodalmunkba — a mi pedig az önálló nemzeti költészetnek nagy mértékben hátrányára szolgált. Mert mi történt? Az idegen szellemmel az idegen forma is divatos lett költőinknél, miáltal édes anyanyelvünk szorongatás, méregetés, s más nehéz bilincsek közé került. Ne gondoljuk azonban, hogy azért a népköltészet forrása teljesen kiapadt volna. Távolról sem. A nép, a dalringatta nép hü maradt a népköltészet múzsájához; örömét, bánatát dalban öntötte ki, dalolt vígan, dalolt búsan, úgy, a mint szive diktálta, de csak önmagának. mert a nemzet felsőbb rétegei elfordultak tőle, nem O ü törődtek vele. Voltak ugyan időnként egyes lángszellemek, kik a népköltészet múzsájának csókjától ihletve, költői működésükben az egyszerű népet is figyelembe vették, kik megunván a klasszikai költészet üvegházi növényeinek kábító illatát, a népköltészet vadvirágának egészséges, üde illata után és a népérzések szelid, verőfényes melege után vágyakoztak, de csak a 1 9-ik század hozta meg a népköltészet általános felkarolását. A 40-es évek elején a „Toldi ' megjelenésekor már így ír Aranynak Petőfi Sándor: „A népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy az legyen uralkodóvá. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék s ez a század feladata s ezt kívánni czélja minden nemes kebelnek" s azután versben folytatja: „Az az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép ! Olyan felhős láthatára, S felhői közt eget csak néha napján lát. *) Erdélyi J. Kisebb prózái 20. 1.