Református gimnázium, Miskolc, 1902

12 képviselve s mi a legszebb békességben megfértünk egymással. Nem beszéltünk ott politikáról, hanem az érdekelt különösebben bennünket, hogy egyik és másik népnek van-e saját öltözete, dala és táncza, vannak-e sajátos szokásai, eredeti intézményei, hagyományai, sőt előítéletei? Az volt ugyanis a czélunk, hogy ezekből a speczifikus külső jelenségekből ismerjük meg az egyes népek lélektanát Ezt a czélt kívánom szolgálni most is, midőn népköltészetünkre irányitom a figyelmet, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy népünk egész szellemi világát ez tükrözi vissza a leghívebben. Iv.t a tükröt pedig épen a magyar nemzeti költészet érdekében, melynek egyedül van létjogosultsága •—- felmutatni nem tartom fölöslegesnek épen napjainkban, a mikor olyan irányzatok kezdenek mintegy lábra kapni költészetünkben, melyek idegen talajba eresztgetik gyökérszálaikat s legalább részben a kozmopolitizmus ) szolgálatában állanak. Mielőtt azonban kitűzött tárgyamhoz képest népköltészetünk jelentőségéről s a műköltészethez való viszonyáról szólnék, szüksé gét látom annak, hogy a kérdés történeti hátterét legalább néhány vonásban megrajzoljam. •» -v Régi igazság az, hogy a népköltészet egyidős a néppel. Magyar népünknek is megvan a maga ős költészete. Úgyszólván ez az egyetlen tükör, mely világot vet nemzetünk legrégibb történetére, mert — mint Erdélyi János mondja — hol a történetírás elhallgat, mintegy szürkületbe vész a régiségbuvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonál kezünkből, még van egy szövétnek, mely ezentúl is világot vet az életre s az idő szellemére s ez a népköltészet, mert „minden népnek előbb van költészete, mint históriája. Csakhogy ez a költészet — mint valami tenger — nem volt még lecsapolva különböző ágain a műveltségnek, hanem összesége volt minden szellemi nyilatkozásnak, honnan veszi a nép törvényét, vallását, történetét s erkölcstudományát".*) Az ősköltészet azonban ezen egységes és az egész nemzet minden egyes rétegére kiterjedő állapotban nem sokáig maradhat fenn. A tudomány napja hovatovább elhomályosítja a költészet csillagát. A népköltészet múzsája mindinkább háttérbe szorul. Ellenben mindgyakrabban hangoztatják íróink az „odi profanum vulgus"-féle elvet, s irnak vagy a tudós-osztály, vagy a nemesi osztály számára. Bizonyos tudás-költészet kap lábra, mely többnyíre idegen emlőkön táplálkozik s igy szelleme sem lehet összhangzó népünk szellemével. E mellett alaki tekintetben is idegen bilincsek közé szorítják zengzetes nyelvünket. Találóan jellemzi ezen irányzatokat egyik jeles *) Erdélyi J. Kisebb prózái 1. és 4. lap.