Református gimnázium, Miskolc, 1901
— 12 — / mythische mehr der Tragödie angemessen erscheint." Es ezt meg is indokolja: „Dem historischen Tragiker bleibt bloss die Wahl, entweder eine dialogisierte Ohronik zu schreiben, oder die Geschichte zu verdrehen. — An Charakteren fehlt es nirgend, aber überall an tragischer Kandimig." 1) Nézetének helytelensége kétségbevonhatatlan. Ennek bizonyilása kivül is esik némileg tárgyam körén, azért csak rövid megjegyzéssel kisérem. Tagadhatatlanul igaz, hogy a német históriában kevés, legalább is jóval kevesebb történeti drámára alkalmas théma van, mint pl. Angolország, Francziaország, vagy hazánk történetében. Mig Angol ország, Francziaország, Magyarország és más népek nagyjai mélyen gyökerezve a nép szivében, folyton élnek a nemzeti köztudatban, addig Németországban még a hatalmas Hochenstaufokról sem lehetne ezt elmondani. Itt legfeljebb a 30, vagy 7 éves háború eseményei szántottak a nemzeti köztudatban maradandó, mély nyomokat. Hogy azonban a német-történelem sem meddő drámai feldolgozásra érdemes tárgyakban az, hogy másra ne is hivatkozzunk, a monumentális „Wallenstein" trilógia fényesen igazolja. Ami Platen állításának második részét illeti, t. i. hogy aki históriai drámát akarna irni, az vagy dialogizált krónikát irhát csak, — ragaszkodva a történet adataihoz, — vagy pedig a történetet kénytelen meghamisitani, ezzel szemben az ó- és uj kor két drámai dictatorának véleményét reprodukálom. Aristoteles a tört. drámára nézve azt mondja, hogy a költőnek nem tiszte elbeszélni azt, ami történt, hanem azt, ami a történetnek mivolta és hogy valószínűség, vagy szükség szerint mi történhetett. Lessing szerint a tört. dráma nem párbeszédbe szedett történet, a történet a tragédia számára csak nevek gyűjteménye, melyekhez bizonyos jellemeket fűzünk. Ezen kitérés után visszatérünk Platen eszméinek ismertetésére. A görögökre utal, akiknél a szinház a legszorosabban összeforrt a nemzeti élettel, de feltétlen utánzásukat még sem ajánlja. Egyrészt azért, mert a görög világnézet lényegesen különbözik a miénktől, mint amely ahhoz képest sokkal világosabb és szélesebb körű, másrészt — és itt egy mélyreható, rendkívül fontos eszmét hangsúlyoz, — mert minden nép önmagából, a maga erejéből speciális jellegű fejlődésre van hivatva: „Jedes Yolk ist sich selbst eine eigenthüinliche Entwickelung aus sich selbst schuldig!" Lelkes tisztelője Shakespearenak, — a legnemzetibb drámairónak, — a nagy, eléggé soha sem becsülhető Lessingnek, a francziák által félremagyarázott Aristoteles lángelméjű interpretátorának, az egy egység, a cselekvény egységének dogmaticus megállapitójának és Schiller drámáira, mint igazi mesterművekre hivatkozik. A költészetnek és közelebbről a drámának ily nemes, ideális felfogása mellett a konfliktus közte és a szomorú való közt előbb-utóbb kikerülhetetlen volt. Az irodalmi harcz, az aristophanesi vígjáték terére terelte őt nemcsak tehetségének az a specifikus, komikusan-szatirikus vénája, a mely már romantikus drámáiban is előcsillan és szemünkbe ötlik, hanem egész szellemi organizmusa: lelkesedése a valódi szép és kitiinő iránt, gyűlölete a köznapiasság, az alacsonyság és gyarlóság megnyilati kozásaival szemben. Német Aristophanessé képesítették őt a korabeiirodalmi viszonyok bíráló vizsgálatába elmélyedni tudó, éles elméje, széleskörű ismerete, műveltsége, a nyelv és formák felett való szinte korlátlan hatalma. Ezekhez, mondhatnánk belső motívumokhoz, mint külső V. ö. „Deutsche Geschichte als Tragödie" epigrammát.
