Református gimnázium, Miskolc, 1901

járult a megsértett költői hiúság, mellőzött „én"-je, ami aztán a süppedékes irodalmi viszonyok iránt szivében táplált ellenszenvét és haragját a kitörésre megérlelte. Kevés költő van a német irodalomban, ki önértékét jobban ismerte volna, mint ő és még kevesebb, kinek szivét az önérzet és becsvágy hevesebben dobogtatta volna, mint az övét. Azok közül való volt, kik szellemi kiválóságuk teljes tudatában, már életükben elvárják, megkívánják a föltétlen elismerés és méltánylás koszorúját. És mit kellett tapasztalnia ? Alkotásainak meggyőződése szerint a legjobbjait nem csak hogy nem ünnepelték, hanem egyes lapok hasábjain kigúnyolták, sőt még a sárba is hurczolták. Romantikus drámái, a melyekről a magunk részéről is beismertük, hogy nem elsőrangú termékek ugyan, bár a hasonló stilusú korabeliek legsikerültebbjei közé számithatók, a nagy közönség részéről a legközönyösebb, leghidegebb fogadtatásra találtak. Ha közülök egyikmásik, pl. „Treue ura Treue" szinre is került, másodszori ejőadásra már nem számithatott. Agyonhallgatták, még nem is olvasták ! És miféle más drámák szorították háttérbe az övéit? Egy Ifflandnak és Kotzebuenak bombasztikus ízetlenségei, a sorstragédiák szörnyszülöttéi! Sőt ezek nemcsak az ő alkotásait, hanem egy (Joethenek és Schillernek remekeit is eltudták homályosítani, még pedig a közönségnek napról-napra ismétlődő és fokozódó tapsviharja közepette. Ennek az igazságtalan mellőzésnek nyomán fakadt kesernyés érzés, azok a keményszavú, nem is mindenben alapos kritikák, végül a tűrhetetlen, az ő ideális felfogásába ütköző irodalmi, társadalmi és politikai viszonyok lassanként, lépésről-lépésre Aristophanest teremtettek Platenből. A nap ünnepelt hőseinek tisztán személyeskedéskedő kigúnyolását nemtelen, méltóságán alóli dolognak tartotta. „Persönliche Satire sollte alléin vom deutschen Theater verbannt sein" mondja aforizmáiban. A szatírának azt a formáját választotta tehát, melyben egyrészről a létező, tarthatatlan állapotokat a legérzékenyebben sújthatta, másrészről alkalma nyílt arra, hogy ezeken túl egy szebb, jobb, idealisabb világ képét csillogtathatta: az aristophanesi formát. Platennek szinte vele született aristophanesi természete, melyet külső és belső okok később teljes kifejlődésre érleltek, korán megnyilatkozott. Mint láttuk, már 1809-ben ezeket irta naplójába: „Ich arbeitete an einer Parodie der „Jungfrau von Orleans" (Schiller romantikus tragédiája 1801-ből), die einen Krieg zwischen Schneidern und Schustern darstellte. Diese und andere Satiren zogen mir die Feindschaft mancher meiner Kameraden zu, weil ich sie lácherlich machte, obgleich es nicht böse gemeint." Hogy minők voltak ezek, még a katonai iskolában megsemmisített szatirikus darabok, nem tudjuk, de maga a tény symptomatikusan előre veti árnyékát. „Der Trommel folgt' ich manchen Tag" kezdetű, 131. ghazelben és ugyancsak az 1815. évi hadjárat idejéből va ó „An Nathanael Schlichtegroll" epistolájában is megcsendül az a hang, mely későbbi szatirikus vígjátékaiban harsogássá erősödött: „Wo man den Bachos und dos Bachos Hörner Iíurch ein ihm heiiig wunderfass vorehrt, Wo einst Brentano, wo dor tolle Worner Des Unsinns Poesie golehrt, Wo Manche sich verirrt in Scheinsysteme, Verlockt durch trügoiischon Glanz, Wo jetzt zwei Kaiserdiademe Mehr schiramern als Herrn Worners Dichterkranz : Dort wabn' ich dich " („An. Nath. Schlichtegroll.")