Református gimnázium, Miskolc, 1900

22 Hogy „frommer Jonier" alatt a görög történetiró Herodotos (Krisztus előtt 484 — 428.) értendő, az kétségtelen. Herodotos Rhampsinit történetét művének II. k. 121. f. ben beszéli el. Tagadhatatlan azonban másrészt az is, hogy hasonló históriákkal az indus legendákban és arabs mesékben is találkozunk, pl. „Ali baba és a negyven rabló." Ha Platen nem jelelte volna is meg forrását oly világosan, mint láttuk, magából a darabból is könnyen ráakadnánk, nemcsak a herodotosi mesével rokon vonásokból, hanem azon számtalan sok és nyilt czélzásból, utalásból is, mely Herodotos történetére tétetik. Hogy csak néhányat említsek, a II. felv.-ban például szóbakerül az a csodatevő kút, amelyről Herodotos III. k. 23. f.-ben emlékezik meg. Ugyancsak a II. íelv. végén Siuf dalt énekel, amelynek tárgya Herodotosnál II k. 100 f.-ben olvasható. A III. felv.-ban a thebai kút leírása, megfelel annak, mely Herodotosnál IV. k. 181. f.-ben található stb stb. A darab meséje nagyban és egészben véve megegyezik Herodotos elbeszélésével. A drámairodalom legkiválóbb példái (Shakespeare pl.) igazolják, hogy a tárgy kitalálása nem is szükséges, sőt pl. a történeti drámánál a priori kizárt dolog is. Csak egy a szükséges : hogy az író az idegen holt materiába teremtő geniejével új, önálló, friss vértől pezsgő életet tudjon lehelni Es ez Piatennél általában, ezen darabjában is meg van. A részletekben nemcsak lényeges változtatásokat találunk, hanem ügyes, önállóbecsű hozzátoldásokat is, melyek mesterkézre vallanak. „Und viel orscheine liier auf sein Gelieiss, Wovon der alte Herodot nichts weiss.'- (Prolog.) Platen eredetisége, eltekintve példáúl Bliomberis szerepétől, főleg két, a herodotosi mese egész jellegét lényegesen megváltoztató momentumban nyilatkozik meg. Siufnak szerelme a királyleány iránt az egyébbként nem valami túlságosan morális herodotosi mesét magasabb ethikai niveaura emeli, mig az öv-jelenet a cselekvény szálainak összebonyolitására a legalkalmasabb tényező. Egyáltalában a darab hősei sokkal magasabb álláspontra helyezvék mint azt Herodotosnál találjuk. Jellemző ezen szempontból pl, hogy Siufot testvére tetemének elrablására nem anyjának feljelentő fenyegetései (Herodotos) által üsztönöztetik, tettének motivumai Platennél sokkal nemesebbek : testvéri érzelme, anyjának szívfájdalma és könyűi. Herodotosnál a király a tolvaj kikutatására aljas módon saját vérét, leányát is felhasználja, Platen finom műérzékével Dioranak ezen visszataszítóan rút szerepét teljesen törölte ; nála Siuf maga jelentkezik a királynál merészen, vakmerően, és épen ezáltal előttünk sympathikusan, bizonyos büszkeséggel ismerve be geniális tetteit. Siuf különben távolról sem valami közönséges tolvaj, úgy hogy a cselekvény végső kifejlődése, a királynak az az elhatározása, hogy leányát Siufnak adja, ha meglepő és lurcsa is, mégis némileg indokoltnak látszik. A mi a mű kompoziczióját illeti, művészi szempontból ez is kétségtelen haladásról tanúskodik. A dráma terve világos. Két cselekvénynyel indul meg. Az egyiknek kiinduló pontja Bliomberis leánynézője, a másiknak Siuf tolvajlása. Dioranak szerelme által a két cselekvény egymásba fonódik és az egység elve művésziesen érvényre jut. Az öv, melyet Siuf a király kincses házából eltulajdonított és Dioranak ajándékozott, a bonyodalom szálait még jobban összebogozza. A bonyodalom a IV. felv.-ban, ahol egyrészről Siuf a csapdába került Sethon fejét levágja, másrészről Bliomberis fogságba kerül, tetőpontját éri el és ettől fogva lépésről lépésre, drámai gyorsasággal a megoldás felé siet. Sethon fejetlen holtteste Bliomberis ártatlanságát hozza napfényre, mig Siuf furfangos