Református gimnázium, Miskolc, 1900

19 ezen drámájában is meghozták az áldatlan gyümölcsöket. A közbeszőtt epikai és lyrai részletek bármily szépek, szivből fakadók és szivhez szólók is, bármily kiválók, forma és tartalom szempontjából egyaránt, nagy mértékben, túlságosan is sokszor zavarják a cselekménynek gyorsaságot követelő drámai menetét. A darabnak ezen fogyatékossága főleg a ÍV. felvonásban szembeszökő, a hol a cselekmény minden szálának a lehető leggyorsabb lebonyolításra kellene előkészítve lennie és mit látunk ? Diódat és Astolf szonetteket, Hegesippus színész, Stuart Máriáról balladát szaval. Az V. felvonásban pedig Diódat a megoldás küszöbén hosszasan elmélkedik arról, ugyan minő lesz kedvese 100 éves álma után. Mindezek tagadhatatlanul nagy fogyatkozások, melyek a költőnek romantikus álláspontjából megmagyarázhatók ugyan és némileg tán menthetők is, de szó nélkül semmi esetre sem hagyhatók. Szigorú motiváczióval, a jellemeknek psychologikus felépítéséről természetesen a vigjáték ezen válfajánál szó sem lehet, de mindenesetre megkívánható postulatum a valószínűség, vagyis hogy a reális és fantasztikus világ összekapcsolása a valónak némi színével történjék, vagy legalább is ugy, hogy ne a képtelenség, a lehetetlenség benyomását keltse bennünk. Hogy ez megvalósítható követelménye az aesthetikának, fényesen beigazolta a nagy Shakespeare') remek „Szent Ivánt éji álmával" vagy „Téli regéjével." — A mit Shakespeare lángelméje oly fényesen megtudott oldani, az Platennek nem sikerült. A valóság és képzelet ölelkezése nála nagyon is külsőleges és erőltetett. A modern színekkel vázolt apuliai élet, hol raffinirozott gondolkozású alakok báli toilettekről, journalokról, párisi czipészekről, Schönaich „Hermann"-járól beszélnek és a dramatizált mesékből elénktáruló világ közt áthidalhatatlan üresség tátong. A modern világ a mese élet rárajzolása által némi meseszerű mázt, meseszerű felszínes csillogást kapott, a két oly szép népmese pedig megkapóan naiv hímporát jóformán teljesen elveszítette. A hatás épen ezért nem egységes, a dráma hidegen hagy bennünket. Nagyrésze van különben ezen utóbbi művészi fogyatkozásban a romantikusok által sürgetett, megkövetelt u. n. „irónia

2)" képviselőjének, Pernullonak is, ki keresett, természetellenes, szójátékos élczeivel, gunyoros hangjával egyike a darab legkevésbbé sikerült, csak zavarólag ható alakjainak. A túlzásokkal szemben az egészséges, reális gondolkozás jogait védi és ezen feladatának tudatában a darab másik komikus és pedig jelleméből komikus alakjával Hegesippussal, a képzelődő poéta-szinésszel, a legtöbb esetben hatástalan élczelődésben méri össze erejét. A minő nagyravágyó udvaroncz, hidegen számító, minden nemesebb és melegebb érzésnélküli apa Carmosines, épen olyan a két leánya, Cephise és Ursula is. Modern csiszolású jellemek. Nagyzolok, tudálékosak, hiúk, intrikusak, szivtelenek, gőgösök, még testvérükkel Aschenbrödellel, szemben is. Legjobban jellemzi mindkettőt az a kérdés, melyet Cephise vérPoesie wieder zuvereinigen und die Poesie mit der Philosophie in Beriikrung za setzen, sie will und soll aucli Poesie und Prosa, Genialitát und Kritik, Kunstpoesie und Natúrpoesie bald miseken, bald verselimelzen" stb. Ugyanezen elveket Schleger Karolin röviden és találóan igy formulázza; „Kurz es muss alles durckeinander geriihrt werden." •) Drámai műveinok kitűnő fordítását a Kisfaludy-társaság adta ki. 2) Hogy az irónia alatt tulajdonképen mi értendő, azt a romantikusok világosan maguk sem tudták, legalább sekol sem ad ák ezen fogalomnak szabatos, érthető megkatározását. Hardenberg szerint az irónia: „Die Spadille, womit immer gestochen würde." Scliloger visszamenőleg az iróniát először Piatonnái találja fel és szerinte a tréfának és komolyságnak azon vegyülékében áll, „welclie fiir viele gelieimer und dunkler ist, als alle Mysterien." A későbbi romantikus aostketikusoknál az irónia káttérbe szorul. Solgernél már csak a valóság felett lebegő borús kangulat alakjában szerepel. 2*