Református gimnázium, Miskolc, 1891

2 „Valamely vallásfelekezet, törvényhatóság, község, társulat, avagy egyesek által fentartott oly középiskola, melynek fennállását országos műveltségi, vagy fontos helyi érdekek kiválóan igényelik és melyet az illetők nem birnak saját erejűkből a törvényes kellékeknek megfelelően fentartani (különösen, ha egyszersmind középiskolai czélra tett és helyhez kötött jelentékeny alapítványok vannak), a vallás- és közoktatásügyi miniszter segélyezheti és illetőleg gondjai alá veheti, — a törvényalkotás humán és fenkölt törekvéseiről tesz tanúbizonyságot. Mert ezen törvényből önként következtethetjük azt, ha egyéb kérdésit nem olvassuk is el, hogy a tanügy gyökeresen átalakittatik az előrehaladt igények és követelmények szerint; a melyet ha egyes intézetek alapjai nem birnának meg, állami segélyben részesittetnek. A törvény tehát nem tör a szegény élete ellen, de felkarolja, ha arra hivatást érez magában és a létérti küzdelemben elősegíti. Igaz, hogy ha valamelyik intézet az állam segélyét igénybe veszi, bizonyos feltételek mellett az állammal szerződést kell kötnie, de ezen szerződésben kikötött feltételek, ha az "intézet évi fentartásához maga az intézet, vagy fentartó testület a fedezet felénél többel járul, kedvezők, a mennyiben a kormányzás, az administráció a fentartó testületnél marad. A feltételek között különösen sokan kiválólag sértőnek, a protestáns autonómiát bénitónak tartják, először azt, hogy az államsegélylyel fennálló középiskola a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló középiskolák tantervét köteles bevenni. Másodszor, hogy az állam által az államsegélyből fizetett tanárokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezi ki, a fentartó testület által ajánlott tanárok közül. — Ebből aztán arra vonnak következtetést, hogy ha az állam protestáns tanintézeteinket nagyobb és nagyobb terjedelemben fogja segélyezni, azt veszszük észre egy késő este, hogy protestáns tanintézeteink államosítva lesznek, a mi nagy kár lenne protestáns egyházunkra, mely életfeltételét, önkormányzatát, szabadfejlődését, virágzását iskoláinak köszönheti. Ezen aggodalomnak, egyházunk létalapját fenyegető veszélynek adtak már hangot protestáns lapjaink, közlönyeink, hogy a magyar Siont iskolái körében veszély fenyegeti s maholnap keseregni fog, mint Jerémias Izráel romjain. Ezen bajt még annyival inkább ijesztőnek rajzolják, mert az állani a protestáns tanárok javát szolgálatába akarja fogadni, illetőleg édesgetni, mert ott zsírosabb fazekak Ígérkeznek, a csekély fizetéssel, ugyszólváD semmi nyugdijjal sem kecsegtetett protestáns tánárok előtt. Ha pedig ez sikerül az államnak, az egyetemről úgy frissében hazakerült űjonczok fogják majd csak a protestáns iskolákból kiérdemesült gyakorlott tanárok helyét pótolni. S ha pedig ezek száma olyan csekély mérvű lenne, mint épen a mai viszonyok között, a mikor pályázat alkalmával a protestáns iskolákba a csekély mérvű fizetésekre alig akadnak szakavatott emberek, kénytelenek lesznek olyanokkal is beérni, mint a minő néptanítók, tanárok vannak sok helyen a szükség befolyása miatt alkalmazva. Fenyegetve érzi magát a protestáns egyház az állami egyetemeken uralkodó szellem mellett is, hol, azt hiszsziik, ez időszerint levetkezik a felekezetiességet, mert a tudomány előbbre vitele, a szabad fejlődés, gondolkozás ilyet nem tűr meg, felhagyván a felekezeti tanok, dogmák hirdetését az egyes felekezetek chatedrainak. Különösen nagy hibájául róvják az állami egyetemekről kikerült növendékeknek azt, hogy hitfelekezeti érdekeink, vallásos, hagyományos múltunk iránt semminemű pietassal sem viseltetnek. Bennök a régi evangeliomi tűz s apostoli lelkesedés hiányzik, mint a földiekben elmerült világi elemünk egy része, úgy magokat a tudomány bajnokainak érzett, liirde-