Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

kor a nyolcadikosok ettől már ugyancsak vonakodnak. A rend, a fegyelem tehát vérükbe ivódott. Nem mellőzhető, hogy az év végén valami megindult, fájó érzés fogta el őket s ezt nyíltan ki is fejezték: most látják, hogy az iskola, nevelő tanáraik mennyire jóakaróik voltak, milyen szeretettel támogatták őket; nem hiszik, hogy az élet ilyen elnéző legyen irányukban, mint itt voltak. A szeretet sugárzott a lelkűkből az iskola iránt s ez az érzés mutatja, hogy még romlatlan szívvel indulnak neki az élet tengerének. Ballagás. A befejező összefoglalások után megnatott lélekkel búcsúztatták el magukat a fiaink azoktól, akik a szívükhöz nőttek a hosszú 8 esztendő folyamán: az alma matertől, a termektől, a padoktól, a folyosóktól, az udvartól, a tanártestülettől és fiatal bajtársaiktól. Azért írtuk ezt a furcsa sorrendet, mert a búcsúzás egy csomó romantika, amely élővé tesz mindent S azok az élők nyomulnak talán legmélyebben a búcsúzó emlékképei közé, amelyek élettelenek. Ezek azok az ereklyék, melyek tudattalanul is ott dolgoznak a tudatban. Erősek és szimpatikusak ezek az ereklyék, mert sohasem kényszerítettek, soha nem ütöttek vissza, soha nem váltottak ki ellenállásokat és ellenszenveket, mindig úgy feleltek, ahogy a kérdező akarta: A tiszta szemre mosolyogva néztek, Ijesztő rémül a kétségbesőnek. Mí nevelő személyek teljes tudatában vagyunk annak, hogy a nyolc év folyamán sokszor zúdítottunk keserű tennivalókat a búcsúzók nyakába és hosszú-hosszú folyamat volt, míg átalakultunk késztő és kényszerítő magisterből a búcsúzók szemében is meleg, jóakaró, kezet szívesen szorító baráttá. A búcsúzás tehát elsősorban még ma nem nekünk szól, hanem a romantikából élővé vált életteleneknek. Mégis meghatottan hallgattuk a Ballag már a vén diák-ot, meghatottan figyeltük a folyosókat végigkanyargó szalamander-menetet, meghatottan néztük az egészséges, széptestű katonafiúkat, meghatottan képzeltük bele, ki az emlékezetébe, ki a masinájába kígyózó soraikat, a zászlótartókat és az intézeti zászlót, meghatottan hallgattuk fogadkozásaikat a Szent Imre-szobornál, meghatottan figyeltük a dikciókat, boldog büszkeséggel hallottuk döngő díszlépéseiket a zászló előtt, boldog mosolygással konstatáltuk az egész ottlevő társadalomnak, fiúknak, nagyoknak, kicsinyeknek, szülőknek, tanároknak, hallgatóknak teljes összeolvadását egy nagy és ihletett perc nyomása alatt. Bizony ide zsebkendő kell: mert itt könnyek peregnek, melyeket ilyenkor nem is szégyell az ember, mert hiszen a 66