Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

lángokkal, akkor valóban leesik szeméről a hályog. Isten megnyitotta a szíve szemeit és megengedte, hogy megsemmisüljön, összetörjék benne a színjátszó én. Isten olyan irgalmas, hogy nem követeli, de el sem tűri, hogy ezt az önmagunkról és teljes szedáni kapitulációnk­ról szóló verdiktet világgá kürtöljük. Nem kívánja, mert az önma­gunk szedánjárói formált ítélet kitrombitálása teljesen céltalan; nem is tűri, mert a trombitálásnak ez a fajtája egy-kettőre álcázott gőg­gé alakulhat át: hiszen társadalmi becsületünk nagy kincs és így nem bírjuk el, hogy saját magunk romboljuk le önmagunkat a társada­lom szemében. A társadalmi életnek nem is az a rendeltetése, hogy bírói ítéleteket mondjon az emberélet legbensőbb és legfinomabb tit­kairól. De azt már megköveteli az Isten, hogy a megsemmisítő pillana­tok teljes dinamikáját, teljes tragikumát átéljük Isten, a bíró előtt. Megköveteli, hogy előtte megvalljuk színtjátszó énünk összeroppaná­sát : akinek füle van, akinek zenei érzéke van, akinek a nyelv teremtő zsenialitását megfogó képessége van, az egyszeriben megérzi, hogy „a töredelem" szó zenéjében csakugyan mennyi a bukás, a „zer­knirschen" szóban mennyi a csikorogva ropogva összetörés, mennyi a miserere. Szedőn után: szelídség, nyugalom. A nevelő fieri-jében a belső szedán nagy fordulópont. Az ember­nyomorúság megtapasztalása a saját fejünkön történik meg, tehát mindenekelőtt nagy-nagy szelídség levegőjét óhajtja maga köré árasz­tani a növendékeivel szemben. Ez a szelídség nem gyöngeség, nem is határozatlanság. Aki a szív töredelmes órájában a Végtelen előtt egyszer igazán összeroppant, abban van erő, van határozottság, van minden áldozat vállalására készség. Hiszen nem úgy roppant össze, mint aki saját tehetetlenségében, korhadtan, inaszakadtan dőlt belé a saját kardjába, holt belé a saját hamvába. Nem. Aktív erőkkel, a szabadság teljes tudatában, a kényszertudat minden kizárásával, ön­magára vett belső fegyelemmel, szinte az. Isten köteleivel összekö­tözve, aki gondoskodik róla, hogy a fák ne nőhessenek az égig, rabul és mégis szabadon sietett magát összeroppantani. Nem negáció ez az összeroppanás. Tele van erős igenlésekkel, erős akarásokkal, erős ki­kezdésekkel. Accingitur sicut gigás ad currendam viam: „állatjabéli óriás, hogy vígan fussa hamarját", mint a dadogó régi magyar zsol­tárfordító mondja. Ami gigas-kikezdés, az erő. Tehát az a bizonyos szelídség is, mely a jövendő nagy úton egy kis gerlebúgás, madár­szó, madárfütty, nagyon is őrzi magában az erőt: hiszen belőle lett. 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom