Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

lángokkal, akkor valóban leesik szeméről a hályog. Isten megnyitotta a szíve szemeit és megengedte, hogy megsemmisüljön, összetörjék benne a színjátszó én. Isten olyan irgalmas, hogy nem követeli, de el sem tűri, hogy ezt az önmagunkról és teljes szedáni kapitulációnkról szóló verdiktet világgá kürtöljük. Nem kívánja, mert az önmagunk szedánjárói formált ítélet kitrombitálása teljesen céltalan; nem is tűri, mert a trombitálásnak ez a fajtája egy-kettőre álcázott gőggé alakulhat át: hiszen társadalmi becsületünk nagy kincs és így nem bírjuk el, hogy saját magunk romboljuk le önmagunkat a társadalom szemében. A társadalmi életnek nem is az a rendeltetése, hogy bírói ítéleteket mondjon az emberélet legbensőbb és legfinomabb titkairól. De azt már megköveteli az Isten, hogy a megsemmisítő pillanatok teljes dinamikáját, teljes tragikumát átéljük Isten, a bíró előtt. Megköveteli, hogy előtte megvalljuk színtjátszó énünk összeroppanását : akinek füle van, akinek zenei érzéke van, akinek a nyelv teremtő zsenialitását megfogó képessége van, az egyszeriben megérzi, hogy „a töredelem" szó zenéjében csakugyan mennyi a bukás, a „zerknirschen" szóban mennyi a csikorogva ropogva összetörés, mennyi a miserere. Szedőn után: szelídség, nyugalom. A nevelő fieri-jében a belső szedán nagy fordulópont. Az embernyomorúság megtapasztalása a saját fejünkön történik meg, tehát mindenekelőtt nagy-nagy szelídség levegőjét óhajtja maga köré árasztani a növendékeivel szemben. Ez a szelídség nem gyöngeség, nem is határozatlanság. Aki a szív töredelmes órájában a Végtelen előtt egyszer igazán összeroppant, abban van erő, van határozottság, van minden áldozat vállalására készség. Hiszen nem úgy roppant össze, mint aki saját tehetetlenségében, korhadtan, inaszakadtan dőlt belé a saját kardjába, holt belé a saját hamvába. Nem. Aktív erőkkel, a szabadság teljes tudatában, a kényszertudat minden kizárásával, önmagára vett belső fegyelemmel, szinte az. Isten köteleivel összekötözve, aki gondoskodik róla, hogy a fák ne nőhessenek az égig, rabul és mégis szabadon sietett magát összeroppantani. Nem negáció ez az összeroppanás. Tele van erős igenlésekkel, erős akarásokkal, erős kikezdésekkel. Accingitur sicut gigás ad currendam viam: „állatjabéli óriás, hogy vígan fussa hamarját", mint a dadogó régi magyar zsoltárfordító mondja. Ami gigas-kikezdés, az erő. Tehát az a bizonyos szelídség is, mely a jövendő nagy úton egy kis gerlebúgás, madárszó, madárfütty, nagyon is őrzi magában az erőt: hiszen belőle lett. 17