Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

nyomaték, a gravitáció törvényeit, megtapasztalta az örök mozgás lehetetlenségét, megtapasztalta a test rettenetes fizikai pondusát és a maga erkölcsi életét is ezek szerint rendezte be. A „kutyából nem lesz szalonna", a „naturam expellas furca"-féle elvek tagadhatatlan filozófémák, melyek a test tehetetlenségi nyomatéka szerint vannak megfogalmazva. E filozofémák szerves követelménye az a másik klasszikus axiómia: Mundus vult decipi, ergo decipiatur. A világ, a tömegember azt akarja, hogy csapják be, tehát csapjuk is be. Mert még az Isten valóságos kegyelmét meg nem ízlelt ember sem nyugszik bele a klasszikus pogányságnak tehetetlenségi axiómáira ráépített erkölcsi világ rendjébe. Ennek az Isten kegyelmét csak sejtő és áhító embernek is szüksége van a mesevilágra, az Als ob-világra, a potemkiniádákra és látszatokra. Mint a szofisták tették: ha már az igazságot sem megtalálni, sem megfogni, sem megvalósítani nem bírjuk, tegyünk úgy, mintha megvalósítottuk volna. Tömegeket mindig tudunk úgy elrendezni, úgy mozgatni, úgy felvonultatni, mintha gestiójuk, felvonulásuk, viselkedésük azt mutatná, hogy szerelmeseivé lettek az élet legmélyebb erkölcsi igazságainak és szerintük rendezték is be az életüket. A pogány világban ez a filozoféma teljesen érthető. Ahol ugyanis Krisztus megváltó kegyelme még nem csorgott rá az emberiségre, ott hiába minden részletmunka: ott a sanatio in radice, a gyökeres gyógyítás nem valósítható meg. Gyökeres, kegyelmi gyógyítás nélkül azonban nincs komoly megindulás az erkölcsi normák megvalósításának útján. Nos hát, a; nevelő fieri-je éppen a látszat birodalmában való súlyos felfedezések révén teszi meg a haladás legszebb és legigazabb útját az igazság felé. A nevelő fieri-j<e akkor kapja meg igazán az emberi és igazán a krisztusi keresztséget, mikor leszámol a látszatok, a potemkiniádák és porhintések világával. Ennek a folyamatnak a nevelő lelkében kell mindenekelőtt megteremnie. Minden igazi exercitium arravaló, hogy fölfedezzük a Lélek és Bölcseség erejével önmagunkban, mennyi színészi, "mennyi kendőző, mennyi ösztönösen játékos látszatmunkát végeztünk az ősállat szolgálatában, ahelyett, hogy egyszerű alázatossággal az Igazságot kerestük volna és öleltük volna át. Míg a nevelő, „átélve" az önmagunk színjátszását felfedező pillanatok súlyos tragikumát, kimondja maga fölött ezt a lesújtó verdiktet, addig törik, ropog és csikorog benne minden. Mikor fölfedezi, hogy eddigi élete egy hatalmas görögtűz, mindenféle színű, mindenféle lobogású és mindenféle játékú 16