Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

elő a puha fészekből. Szájuk mindig nyitva, nagyon éhesek, nagyon falánkok. Hogyne, hiszen egy hónap múlva útrakelnek Afrikába. Borzasztó hosszú utat tesznek meg, nagy erőre van szükségük és ezt egy hónap alatt kell megszerezniök. Nézem őket, figyelem a fészket. Fecskemama, fecskepapa szakadatlanul hordják nekik az ételt. Kicsit — pár pillanatig — megpihennek a fészek szélén, kicsit beszélgetnek a fiókákkal — csak egy pillanatig — és már ismét a levegőben lebegnek, hogy hamarosan ismét egy éhes szájat tömjenek be. Szakadatlanul — virradattól szürkületig tart az ételhordás. Talán ők nem is esznek, talán csak annyit, ami véletlenül a csőrön marad. Azután milyen okosak a szülők. Hogy tudják, melyik kapott az előbb, melyik kerül sorra. Nincs esze az állatnak? Dehogy nincs. Figyelem, megjegyzem: helyes, pontosan helyes. Egyformán kell nőniök, erősödniök, nem lehet kivételt tenniök. Ha elfogult lenne az a szülő, ha az egyik ritkábban kapna, mint a másik, hogy bírná el a hosszú utat? Gondolkodom magamon, magunkon, a jó Istenen: látom a bölcs rendet. És szégyenlem magamat: mit csinálnék én, ha ennyit kellene dolgoznom; nem bírnám ki zúgolódás nélkül, nem bírnám ki szemrehányás nélkül, „hogy én mennyit dolgozom értetek." A fáradt fecske csiripel egyet, elmúlik a fáradság és már megy is. Azután kiszállnak a fészekből. Repülni tanulnak. Mennyi türelem a szülők részéről, mennyi szeretet. Ki tanította őket erre? Aki engem. Egy hónapig figyeltem őket, külön a fiókákat, külön az öregeket. Sohasem láttam, hogy összekaptak volna, hogy nem egyet akartak' volna, hogy ne a hosszú útra gondolva, fáradtak volna. Pedig, de idegesek lehettek, pedig de mondhatták volna: „Én egész nap lerepülöm a szárnyaimat, és ez a köszönet." Hány gyermekfecske még a legközelebbi sürgönydrótig sem ér el, nem azért, mert nem volt életrevaló, hanem, mert életre nem valóvá tette a szülői elfogultság. Mert nem tartotta a szülő állandóan szem előtt a nagy utat Afrikába, az életet. Szükséges pár szóval erről az u. n. életről is megemlékezni itt. Szükséges, hogy megmutassuk, milyen szerepe van, milyen kötelessége van ez irányban a szülőnek a gyermekével szemben. Lehet-e céltudatosan tanítani az életet, mikor olyan bonyolult, olyan változatos, hogy szinte minden pillanatban új helyzet elé állít bennünket? Ennek az értekezésnek nem célja, hogy ezt a kérdést behatóan tárgyalja, csak amennyiben az elfogultság érzésével kapcsolatos. Kétségtelen, hogy az ember kettős életet él: egy individuális, egyéni, szinte zárkózott életet és egy szociális, társadalmi, nyilvános életet. Egy életet befelé és egy életet kifelé. Az egyéni élet megelégedett 9