Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

7 dálatos paradoxona az életnek: a serdülő, szerelmese a szónak, frázisnak, szálló és ívelő mondatkataraktáknak, szinte soha meg nem rendíthető szóval. Úgy van vele, hogy megverhetjük vele a dobhártyáját, de egyik fülén be, a másikon kiereszti összes szósvadronjainkat. Numen adest: itt az idő, mikor a sok szó érdeklődést kelt, de csak forró kézszorítás rendít meg. Pedig a sűrű megrendülések óvják meg a nevelődő lelkiismeretet attól a végzetes tévedéstől, hogy sablon sablont ne állítson bele a világba eszményi célok felé törekvő egyéni erők helyett. Itt a lelkiismeretnevelés harmadik nagy problémája, amelyet a lelkiismeretnevelés héroszainak, a szenteknek életében olyan gyönyörűen tanulmányozhatunk. Szent Ignác mesteri lelki gyakorlatainak mélységes életbölcseségével űzi magát, hogy megrendüljön. Keresztes Szent János szinte Dante-szerű cammino-t végez és akar is végeztetni, hogy egyetlen akaratmegrendülést csiholjon ki magából. Szalézi Szent Ferenc bölcsesége a bájos elmélkedések egész skáláját járatja végig egy rendületért. Az Imitáció mázsás súlyú igazságokat vagdos a szívedhez, de közben mindig letérdel veled együtt az Úr elé egy-egy mélytüzű fohászkodással, hogy csak össze ne vétsed a sablont a rendülettel. S a bájos kis Teréz, a XIX. század végzetesen összekavarodott elméleti útvesztőiből gyermekded egyszerűséggel kivezető aranyos Isten-mesgye — csupa gyermekded megrendülés, gondviselésszerű mélységes báj. Igen, igen. öntudat-Jcaristolások helyett mázsás harangnyelvek verjenek bele a szívekbe; ez a lelkiismeretnevelés legfontosabb problémája. A megrendülés az érzelem világában fenékig ható, mélységes, tetté válni kész megváltozás. Az élet annyi sablón-érzelemmel nyálaz be bennünket csigabiga módjára, hogy egyszer csak azon kapjuk rajta magunkat, hogy minden mélyebb báj, mélyebb tónusú szín letörlődött érzéseinkről. A társadalmasodás folyamata különösen kedvez ennek az emberi „megkönnyebbedés'^nek: ami azért „megkönnyebedés", mert hiszen egyéni érzés mélyebb örömöt, mélyebb bánatot, gyökeresebb életvalóságot és így nehezebb fárasztóbb életsort is jelent. Mikor a gyermekkor egyénibb világát az iskolai osztályok életében is a társadalmasodás folyamata váltja fel, akkor látjuk igazán, mennyire elszinteleníti az érzések mély és egyéni báját az érzések megsablónosodása: diktátorok lépnek fel, akik az érzelmeik kompulzív (nem szuggesztív!) erejével „dolgoznak", gyúrnak és agitálnak s egyszerre csak félelmes behódolás uralkodik el azokon, akik „tegnap" még a maguk kedves, ragaszkodó jóságával csilingelve húzódtak felfelé, mint a repkény s szótlanul keresték az öreg fákat nem azért, hogy támasztékot sejtettek bennük, hanem azért, mert jól esett nekik legalább kettesben fölfelé csilingelniük. Ketten, kedvesen, fölfelé. Be más ez a világ, mint szájdiktatúra minden jóságot lebíráló, szétszedő, minden ártatlanságot legalább nyelvvel megszabdaló földönjáró birodalma, amely az első él-