Katolikus gimnázium, Miskolc, 1928

Gaal Mózes A magyar pedagógiai életnek egy magas állásba emelkedett, igen érté­kes, életbölcsességben gazdag, ember- és lélekismeretben szinte páratlan, em­ber- és gyermekszeretetben egyedül álló, író-müvészetben igen széleskörű és mély hatásokkal dolgozó, a gyakorlati pedagógiának úttörő és mégis szerény munkása vonul el az iskolaév végén a praktikus pedagógia küzdőteréről a jól megérdemelt „nyugalom"-ba. Gaal Mózes főigazgató úr itt hagyja a budapestvidéki tankerület vezérhelyét és elmegy minden költök álomorszá­gába, a független nyugalomba, melyben a „dal megfoganhat." Ennélfogva kár annyira búcsúztatnunk, mert velünk marad. Az az író, aki fiaink és leányaink szívét nyerte meg, s akinek jóságos arca történetei révén beleizzott a mi igazságkereső gyermekeink lelkébe: százszorosan bol­dog, ha megszabadul a hivatalnak olyan kötelességeitől, amelyekre az élet vaskényszerüsége következtében valóban szükség van, de amelyek megszab­dalják röptében a sast. Ha tehát Mózsi bácsi megszabadítja magát a „hiva­tal" kategóriáitól, íme, nyugodtan és lelki frissességgel adja át magát a múzsájának, áramokat ébreszt ezer lélekben és boldogan élvezi a szeretetnek feléje áramlását abból a gyermeklélek-orchesztrából, melyet ő hangolt szim­fóniává. Ilát nem ezt akarta? Nem ezt kereste? Nem ezért lett ezer és ezer gyermeknek nem is zordon és regulázó édesapja, hanem mesélő öregapja?... Csakhogy Gaal Mózes életében csudálatos valami történt: az ő „hiva­tal "-a nemcsak kategóriákat és röptegátló béklyókat rakott a mélységesen emberkereső és emberlátó gazda lelkére, hanem épen ő, Gaal Mózes volt az újabb magyar pedagógia generációjában az az ember, aki a gyermekben nem rabszolgát, a tanárban nem rabtartót látott, hanem embert, az örökké­valóságból szakadt és az örökkévalóságba néző embert hitt mind a kettőben. Egyik még csak fesledezik ugyan, de ezer szín és igéret harsog ki belőle azon alakító kéz nyomán, akit „tanár"-nak nevezünk; a másik kifejlettnek véli ugyan magát, de jaj neki, ha azt gondolja, hogy a „kifejlettsége" jogot ád neki arra, hogy megálljon, arra, hogy ítéleteinek tévedhetetlen voltában ko­nokul megbízzék, hogy kezét irgalmatlan súlyossággal nehézkedtesse a tanít­ványai vállára, hogy összeroppantsa őket; de akkor is jaj neki, ha egy, az

Next

/
Oldalképek
Tartalom