Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

57. és forradalmaskodik az igazságnak < ilyen frappáns, kézzelfogható megsértései ellen és ha ki nem tör a fegyelem korlátai közül, csak azért van, mert fél, hogy a korlátok széttörése pozitív kárral járna a számára. Erkölcsi ideál helyett tehát egy pozitív hasznossági üzlet tartja féken és nem hiszem, hogy a magyar közélet utilitarizmusa az iskolával szemben nem abban a csöndes, nyolc esztendeig tartó utilitarisztikus melancholiában bírná a gyökereit. Lehet, hogy ezeken az órákon a legnagyobb drill van. De ha meglebbented azt a titokzatos fátyolt, amely leszorítja a drillbe fogott fiuk lelkiségét, látod azt is, hogy az erkölcsi ideálok komolyságába vetett hitük réges-régen megingott, fanyar mosoly játszik a szájuk szélén, ha az igazságok hierarchiájának komoly, szent szolgálatáról hallanak. Sokszor úgy tűnik fel nekem, mintha az egész osztály, ha merné, ezt a Pilátusos sóhajt intézné hozzám: Szegény ember! Mit beszélsz nekünk arról, hogy mi a szép, mi a jó, mi az igaz, mi a szent, te még naiv ábrándozó vagy az igazságról. Mi a gyakorlatból tudjuk, mi az igazság!... Ide tartozik az is, hogy mikor kell, vagy kell-é egyáltalán a szidás. A szidás mindig erkölcsi fölháborodás, melyet az igazság frappáns megsértése vált ki a szidogatóból. Rendszerint a korbácsoló Krisztusra szoktak szóban vagy elméletben hivatkozni azok, kiknek egész fegyelmező szisztémájuk abban merül ki, hogy valóban leleményes skáláját találják ki a szidalmazó kifejezéseknek, mikor őrmester úr Lármás módjára nekifutnak az egész osztálynak. Ha egy fiúcska az óra előtt lármázott és fölírták, nekimennek az egész osztálynak, lepiszkolják a sárga földig, szemrehányásokat tesznek neki, hogy íme, az a sok erkölcsi prédikáció, erő, gond, aggodalom, stb., mellyel az osztályt ők nevelték, ők vezették, kárba veszett, falra-borsó volt s ezért... stb. stb. Szegények! Nem is sejtik, micsoda rombolást visznek véghez a fiatalok lelkében! Milyen könnyen sikerül így átalakítani az egész osztályt cinikusok társaságává! Először azért, mert a folyton korbácsoló és szidalmazó nagyon messze áll Krisztustól, aki jól tudta, hogy Spiritus quidem promptus est, caro autem infirma, azaz: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Még a felnőtt ember teste is erőtlen! Mennyivel erőtlenebb a fejlődésben lévő gyermeké, akinek épen a teste kifejletlensége miatt teljes joga van arra, hogy elmenjünk vele szemben a türelem legvégső határáig. De messze vannak ezek az örök szidok az igazságtól is, mert egyéni bánásmód helyett az egész osztályt gyámbázzák, szapulják, gúnyolják és egy csomó ártatlan gyerek valóban úgy ül a padokban, hogy nem bírja megérteni ezt. a nyelvet, amelyre nem szolgált rá: még mielőtt magára ébredt volna, már romba dőlt a lelkében az a tudat, hogy van igazság, de még inkább az, hogy van ember ezen a világon, akinek az volna a feladata, hogy rávezesse őt az igazság megismerésére és kultuszára', a nevelője. A szidás csak a legritkább esetben éri el a célt: nagyfokú, részleteiben is egészen kikutatott és fölfedett törvénysértés teszi jogosulttá, mint