Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

58. erkölcsi fölháborodást, mint tisztító vihart. Nem tudom, praktikus szempontból nem volna-e legalább ideiglenesen kimondható, vagy hangsúlyozható, hogy ilyetén megsértése az ethikai igazságnak sokkal inkább rászolgált a csendes eltávolításra, mint a szidásra. Van ugyan helye a feddésnek, de ez akkor történjék, ha már négyszemközt komoly szeretettel figyelmeztettük a fiút az eljárása, a viselete, a hanyagsága helytelen voltára. De a feddés is csak akkor fegyelmező erejű, ha minden körülmény komoly mérlegeléséből származva föltétlenül igazságos. A második praktikus tanács tehát: a fegyelmező minden fegyelmi aktusnál szorítsa háttérbe a maga alsóbbrendű énjét, sőt amennyire lehet, általában az én-jét is. Minden fegyelmezés csak akkor erkölcsi természetű, ha a fegyelmezett minden szóból, minden cselekvésből azt érzi ki, hogy van abszolút nagyhatalom, amelynek törvénye alatt áll fegyelmező és fegyelmezett egyaránt, ez az igazság. Érezze ki, hogy a fegyelmező konkrét, nagy: munkát végzett, ebéd utáni jó-rossz hangulatnak, jobb-ballábas szeszélynek nem engedett, mig a törvénysértésnek ezt az esetét elbírálta, mert a tényállást, a körülményeket részletesen fontolóra vette, lelkiismeretesen mérlegelte, szóval szem előtt tartotta, hogy nem kísérleti nyúl, hanem az örökkévalóság számára teremtett ember, akinek ügyében döntenie kelleit. Érezze ki, hogy fájdalom, részvét, szánalom járja át a lelkét, mikor a fegyelmezés alkalmával a büntetés mellett kellett döntenie. Itt kell most már szólnunk a büntetés fegyelmező ériékéről is, mint elméleti megállapításaink harmadik folyományáról. Mi a büntetés? A büntetés a fegyelmezettel szemben alkalmazott olyan eljárás, melyet célszerűnek vélünk arra, hogy testi, vagy lelki, mesterségesen alkalmazott fájdalmak révén megmozgassa a fegyelmezendőnek akaratvilágát a jobb irányába. Kétségtelen, hogy megfélemlítés, azaz terror s mint ilyennek helye van a fegyelmi élet elején, közepén, vagy végén, mert hiszen a fegyelemkorlátokat a nevelendő különösen eleinte, legtöbbször félelem-érzetek föllépésével fogadja el. Nem azért, mintha ez volna a természetes. Csak nálunk, Magyarországon látszik ilyen természetesnek, ahol igen derék, jóakaratú családok fiaikat jóformán úgy hozzák már az iskolába, hogy terrorra vannak beidegezve. Nálunk a jóindulatú családok többségében a szigorú, a korrekt nevelésnek a főeszköze a pálca és a bot. Számos szülővel volt már érintkezésem, akit fel kellett róla világosítanom, miért nem boldogul az iskolában a fia: azért, mert hazulról hozzá van szoktatva a bot és a pálca terrorjához, az iskola azonban — hála Istennek! — ezt a büntetést nem ismeri, azért a fiú azt gondolja, hogy itt olyan kávés jó élet folyik, amelyben büntetés nincs és így szabadjára engedheti összes féktelen indulatait. Valóban: meg kellett magyaráznom a szülőknek, hogy van egy tiszteletreméltó terror, amellyel minden gyermek állandó és üdvös félelemben tartható. Ez a terror nem a bot, nem is a pálca, hanem