Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

47 hoznak haza az iskolából: rágó-gumit, kittet, lámpaszöget és gombostűbumerángokat, a játékoknak siok-sok faját, melyeket X. vagy Y. egy-egy órán unatkozva „föltalált"; van penna-játék, mely igazán csudálatos megfigyelések és leleményes ugratások révén egy latin gyakorlat borzalmai között találtatott föl; van gombjáték, melynek leleményes játékszabálya becsületére válnék akármelyik kaláber-matadornak, de mélységles fájdalmára összes kabátféleségeinknek; van gummi-játék, kiflivég-játék, zsebforgatás, orronveriő, malom, vízbeugrás, ceruzavég-játék, kitört ceruza-hegy-játék, letörött toll-játék, bajhuzogatással kombinált malom, toll-foci, gomb-foci, körmös, szamárfüles lap-forgatós, madzagos, bicskás stb. stb., amelyek nem egyszer, különösen a feltalálás diadal-útja alkalmával valóságos pszichózis gyanánt szállják meg a gyermektömeget. Egyegy fiúnak zsebét kikutatva, valóságos arzenált találunk benne gummikból, ceruzákból, lámpasrófokból, gombokból és egyebekből. Az eddig említett tömeg-rángások még nem veszedelmesek, de annyit mindenesetre mutatnak, hogy íme, amint ez a sok kedves játsziság ráragad egyikről a másikra, ráragadhatnak veszedelmes jellembeli fogyatkozások is, mert hiszen átlag a második osztálytól kezdve az a tendencia az uralkodó, hogy csínyekben és huncutságokban összeforradjamak egy egésszé. A „diák nyelv" gyönyörü-szép példáit szolgáltatja ennek a tendenciának. E nyelvben sajátságos erkölcsi fogyatkozásokat szépítő ragadvány-szók és csúf-nevek kapják meg legjobban a figyelmünket: a b i f 1 a, aki mindent bevág, a spicli, aki még inkább a tanárhoz húz, mint az osztályhoz, a nyeggencs, aki még a mamája szoknyája felé szít, a béles, aki mindent megeszik, a cintányér, aki minden titkot dobra ver, aspongya, aki sok vizet iszik, a szippancs, aki már •cigarettázni is mer, a hasaló, aki leeke helyett összevissza beszél mindent, a Cicero, akinek gyönge oldala a latin, a Sirius (s-sel!), aki mindjárt elpityeredik, a d ö g é s z, aki nagyétü és szereti a d ö g-öt (erdélyi műszó: lacikonyhán árult sült hús-féle), a d i g ó s, aki tíz órára hatalmas kenyérdarabokat faldos, a kukac, aki mindenüvé odatolja az orrát, ahol ketten-hárman beszélnek, a s r ó f o s, aki egy-két krajcárt ki tud kölcsönképen csikarni a társaitól, de soha meg nem adja, a bugyor, aki tarisznyából él, a szappanos, aki nem mosdik szívesen, az ökör (így!), aki ókori históriából megbukott, a diadalittates, aki a diadal-ittas magyar szót olvasás közben hirtelen latinnak percipiálta és így olvasta el, a zenegő (Vörösmartyból — szabadon), alki folyton dúdol, szepetnek, aki folyton szepeg, drukkol stb. stb. Kedvesség vam ezekben a szavakban sok, de már itt-ott emelgetik a szárnyukat azok a defektusok, melyeket a tömeg együttélése fejlesztett ki és nemsokára egyéb irányokba is elviszi e fejleményeket. A d i á k-n ó t á k már érdekesen matatják, hogy a tömeg lclkiélete