Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

33 Erre a nagy „újjászületésre" a család nem tudja rábírni a nevelendőt, mert a test és vér kötelékei túlságosan kedveznek az egyéniségnek. A család sokszor elrettentő példája annak, mennyire elkényezteti a benne születetteket, a jó, puha fészkében fölápoltakat. A család elfogult a maga hozzátartozóival szemben. Én is az vagyok, aki e sorokat írom, a magam családjával szemben. Gyermekeink gyöngéit, legtöbbször egyenes folytatásait az apa és anya gyöngeségeinek, nem akarjuk meglátni, mert akkor magunkat látnók meg, s az ismeretszerzésnek ettől a fajtájától tervszerűen irtózunk, noha ez az élet főértéke. Isten csodálatos bölcsesége a természet rendjében, hogy a n a g y család a legbőségesebb alkalom nemcsak a gondra, de az életbölcseségnek nem könyvekből, hanem az eleven életből való megtanulására is: minden gyermekünk egy egy hatalmas könyv, egy új kötet, melynek lapjai a gyermek fokozatos fejlődésével csodálatosan föltárják előttünk a saját magunk legrejtelmesebb valóságát. Akinek nincs gyereke, talán soha igazán meg nem láthatja önmagát, hacsak külön olyan életre nem szánta el magát, melynek főcélja az Istennel való állandó egybekapcsolódáson nevelkedő önismeret. A gyermek fejlődő évei alatt új meg új lapok vetődnek a szemem elé, melyekre csudálatos egyszerűséggel van ráírva: ez is belőlem egy darab, ez a tulajdonság is belőlem való, ez is én vagyok. A sok gyerek, azt szokás mondani, olyan különböző egymástól, mintha nem is egy fészekalja volnának. Ez csak annyit jelent, hogy csudálatosan sokféle jó és rossz hajlamok vannak bennünk, amelyeket akkor ismerünk meg igazán, ha egy-egy titkos és ismeretlen hajlandóságunk egyi^k gyermekünkben egy szép napon terepélyes fává növekedett, amelynek most már valóban szembeszökők a tulajdonságai. Sokszor látjuk, hogy egy-egy apának lappangó zsugorisága a gyermekében föltétlen embertelenséggé fajul. Sokszor tapasztaljuk, hogy egy-egy anyának lappangó vallástalanság a, melyről talán maga sem tudott, a leányában mint nyilt istentelenség jelentkezik, rejtett érzékisége pedig valóságos tragédiákban nyilatkozik meg. Nem mondhatni tehát, hogy per absolútum, képtelen volna a család arra, hogy objektív világosságban lássa a gyermek lelkét. De ma, mikor, fájdalom, szinte mesterségesen fosztja meg magát a család a gyermekáldástól, elzárja maga elől azt az útat, amelyen az objektív önismeret és gyermekismeret terem. Az egykének nemcsak az a nemzetgazdasági átka van, amelyet mindnyájan ismerünk és eleget hallottunk. Még ennél is nagyobb átka, hogy megfosztja a családot a helyes és gyökeres önismeret lehetőségétől, megfosztja a gyermek együttélése következtében keletkező kis társadalomnak megfigyelésétől, a bírói, „főpapi", királyi hatalomnak okos gyakorlásától, megfosztja attól, hogy a családokban folytonos gyakorlás útján szülessék meg az a szeretet, amelyben keménység 2