Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

6 szívta magába azt a felejthetetlen levegőt, melynek a félisten Petőfi óta az Alföldnek minden nagylelkű szülöttje holtig rabja lett. Hányszor hallottam szép, okos, komoly szavát epikus nyugalmú, dallamos líra ritmusában zengeni emberről, aki magyar, érzésről, ami becsületes, gondolatról, amely nagy, nemes volt . . . Sohase jutott eszembe, csak most, hogy elmúlt . . , visszazokoghatatlanul . . . tudom már, hogy talán egyszer sem hallottam Őt hegyet dicsérni, dombot magasztalni ... De áradozik a lelke, kipirosodik szeretettől ömlengő, hangot moduláló két orcája, ha a Petőfi lelkéhez nőtt róna síkját említheti. Ha az oláhok mohó kapzsiságáról beszél, az Alföld búzáját sajnálja s Gárdonyi lelkét is hozzá tudja simítani ahhoz a forró homokhoz, mely ma már hült tetemét öleli, takarja. 1898 szeptemberében a jászberényi állami főgimnáziumba került s itt végezte el középiskolai tanulmányait, mindvégig becsülettel, fényes eredménnyel. Az a kis fiú, aki odahaza még elemista korában a fiúgyermekek sokszor durva játékaiban sohase vett részt, hanem lovagias kis pajtása, védője volt a vele egykorú s természettől szelídebb, finomabb lelkű kislányoknak . . . aki a fiúk játékában megelevenedett Sobri Jóska életét, halálát még a gyermekjáték színpadán s még távolról sem szerette s aki odahaza szivesebben eljátszott három féltveőrzött porcellánbabájával és széltől is óvott képeskönyveível: Jászberényben csakhamar társainak kedvence, jóban, nemesben, szépben szinte vezére lett. Hábor Gyulának, a gimnázistának az életét például lehetne állítani minden magyar gimnazista elé. Tanárai szerették, társai tisztelték, becsülték, mert kötelességteljesítésben, munkaszeretetben, törekvésben, komolyságban mindig jobb, mindig elsőbb volt valamennyiüknél. Talán itt, Jászberényben, a társainak tisztelő, becsülő szeretetéből virágzott ki lelkének az a mindvégig csodálatos, szuggesztív ereje, ami oly kevés embernek adatott: hogy ifjú és öreg, férfi és nő, aki egyszer beszélt vele, aki szelid szemeibe egyszer belenézett : tudta, hogy a legtisztább, a legtárgyílagosabb igazság, a legszeretőbb szív s a legnemesebb lélek márványszobrával állt szemben. Mikor Jászberényben az akkor fiatal, de máris sokat emlegetett Pintér Jenőnek, a magyar irodalomtörténet újrateremtőjének szájáról hallotta a zengő szót a magyar lélek alkotóképességéről, a magyar költészet csodás nagy szépségeiről, arról a nagy-nagy kincses palotáról, melyet sem háború, sem béke el nem vehet a magyartól: először látta világosan, tisztán, hogy ennek a kíncsespalotának az őrizése, rejtett gyöngyeinek a kutatása lesz az élethivatása. Hatalmas kötetekre terjedő magyar irodalomtörténeti jegyzetei — nagy részben gyorsírással írva, melyeket Pintér Jenő előadása nyomán és saját