Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

4 erejével öntözték, támogatták ennek a földnek annyi kaján vihartól bántott virágait. És hirdetjük büszkén, hangosan: nem fáj, hogy annyi hős magyar elomlott dicső csatákon ... ez a mi legszebb, apáról-fiúra szálló, szép magyar örökségünk, S a lelkünk hálatelt mélye érzi: nem fáj, hogy aki elvégezvén a tehetség, a szellem magvető magyar munkáját, nekünk csak a dús aratást hagyva, megtért a nemzet föld-pantheonjába. De mindig fáj és vigasztalanul bánatfelhőbe borit a fehér párnákon elhalt fiatal élet, az idő előtt elmúlt magyar tehetség, a korán sírba temetett szellem, melynek legnagyszerűbb megnyilatkozásai még hátra voltak, melynek gyönyörű, bevégzett, tisztafényü gondolatsugarai még a magyar múltnak annyi sírkövét szólaltathatták volna meg nemzedékek okulására . . . s annyi szép hervadt magyar virágot tudtak volna újra élővé, színessé, illatossá varázsolni a látó lélek s a beszélő szív istenáldotta erejével . , . A Hábor Gyulák elmúlása mindig fáj . . . mindig vigasztalhatatlanul szomorú . , . Ennek a szegény, bús poétalelkü népnek, melynek apái nehéz csatákban elhaltak, fiai annyi keserű igában elsorvadtak, melyet önző testvérei megtagadtak s melynek lelkéből fogant nagy gyémántkövei idegen országok menedékhelyein s őrültek házában kialudtak; ennek az énekes lelkű, szegény, szomorú népnek kimondhatatlanul nagy szüksége lenne Hábor Gyulákra, gerinces, egyszerű, tehetségével nem hivalkodó, nagyszívü, egyenes járású, tündöklő jellemű egészemberekre. Szüksége lenne nagy tűzoszlopokra, akiknek a tiszta, puritán élete, a munkaszeretete, a meg nem pihenő agya és két keze fényes szeretetsugárba vonva, világítótoronyként mutasson példát embernek, aki keresztény s magyar . . . ifjúnak, aki jellemes, egyenes, becsületes . . . gyermeknek, aki Istent félő, hazát szerető, szülőt, testvért lelkének templomában az oltáron őrző akar maradni . . . * Elment ... És Pusztamonostoron, az akácvírágos, homok-göröngyös kis temetőben talán megérzi, hogy minden szó, hogy minden gondolat, amelyet az Ő emlékezetére a lelkünkből kigyújthatunk, csak halavány mása, csak pislogó mécsestől világított imbolygó visszaverődése annak a nagy-nagy szeretetnek, amellyel tragikus elmúlását sírva siratjuk . . . * 1888-ban, julius 25-én nagy örömet küldött a jó Isten Pusztamonostorra, Jásznagykunszolnok megyébe, a jegyzőék békességes, eddig csak leánycsicsergéstől hangos házába. Nemcsak Hábor Lajosnak, a jegyzőnek s vele az egész Jásznagykunszolnok megyében jól ismert, közszeretetnek és köztiszteletnek örvendő Hábor-családnak, hanem az édesanya részéről a régi nemes Horváth-családnak