Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

HÁBOR GYULA 1888-1926 Lombos tavasz viruló májusában, mikor a feltámadt Élet fűben, fában, madármuzsikában örömet hirdet . . . sírgödröt ásni egy férfikora virágjában visszasírhatatlanul messzement embernek, barátnak, pályatársnak . . . magában is szomorú, hosszú-hosszú időre lehangoló. Ám sírgödröt ásni embernek, aki itt hagyta szűkebb, vagy tágabb családi, baráti körét: megszokott dolog s az életet adó Isten megmásíthatatlan, kifürkészhetetlen törvénye szerint való kötelesség. S valahogy jó az, hogy az embertársaink fölé boruló föld megszokott dolog, hogy ásót ragadni, keresztet faragni emberi, baráti, keresztényi kötelesség, mert a megszokás elveszi a bánat erejét s a kötelesség teljesítése megszelídíti, tűrhetővé hangolja a fájdalom kegyetlen színeit. De jaj, vannak temetők, amiket megszokni nem lehet s vannak keresztek, amelyek a fájdalomnak örökkön marcangoló súlyával nehezednek a lelkünkre s hiába megyünk előlük, velünk maradnak hosszú-hosszú időkön keresztül, avagy mindörökkön. Vannak temetők, amelyeknek a képe belerögződik az életünk fölé boruló felhőkbe, a lábunk alatt simuló pázsitba, az éjszakánk csöndjébe, a halkan szálló hópehelybe s mint árnyék kisérik imbolygó élethajónkat végig viharzó s csöndes tengereken. Vannak keresztek, amelyek napokon, hónapokon, évtizedeken keresztül fölsírnak a lelkünk-gondozta temetőben s kiáltó, messzire hangzó mozdulatlanságukkal ködbe burkolják a napsütést, elhalványítják a kertünk virágát s bánatos, lehangoló velejárói lesznek minden örömünknek. Embert temetni . . . megszokott dolog. De elveszíteni közülünk egy szinte tökéletes Embert, akinek a szép embervoltában szeretni tanultuk önmagunkat: keserű, nehéz sor, a benne született bánat nem napokra szól s a megvígasztalódás rózsaiigetje messze, nagyon messze van. Ez az ezerszer áldott s mégis örökkön szomorú, szép, puha magyar föld sok, sok igaz szittya porló csontjára borul, akinek a szíve verésében a turáni szó büszke szeretete, az Emese álomföldjének ritmusos dicsérete zengett. Milliók nyugosznak ölelő karjában, akik miatt mindig szentebb és szentebb lesz ez a föld s akik a vérük hullásával, vagy a karjuk, szellemük