Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

8 Kevés magyar tanárról mondhattak még följebbvalói annyira elismerő, olyan őszinte bánattal telített szavakat, mint amelyekkel Madzsar Gusztáv Hábor Gyuláról halála után megejtett hivatalos látogatása alkalmával megemlékezett. Az 1912. év február hónapjától haláláig a miskolci kir. kath gimnázium tanára volt. Miskolcon töltött tizennégy esztendejének munkásságáról nem érzem magamat hivatottnak külön megemlékezni. De úgy hiszem, hogy ennek a tizennégy esztendőnek komoly, szép munkáját nagy vonásokban mégis az olvasó elé tudom majd tárni akkor, amikor néhány oldallal odább emlékezni fogok Hábor Gyuláról az emberről, a keresztényről, a magyarról, a tanárról. Az 1914-ben ránk szakadt nagy háborúban 1917 augusztusától a gyászos összeroppanásig fegyveres katonai szolgálatot teljesített. Amig be nem vonult, idehaza lázas buzgalommal vette ki részét minden „munkából, mely hadseregünknek hazulról való támogatását célozta. A máskor elvonúlt ember most mindenütt és minden időben az első sorokban dolgozott. Lelkesített, bátorított, járt, kelt, gyűjtött, sebesülteket ápolt, esett embereket gyámolított, haldoklókat vigasztalt. Oh, egészen bizonyos, hogy nemcsak Nagymagyarországnak, de messze, nagy idegen földeknek emlékező óráiban is vannak emberek s bolyonganak a temetők csöndjében is elhagyott lelkek, akik rágondolnak egy szelidszemű magyar tanárra, ki nehéz óráikban leghűségesebb barátjuk, legőszintébb, legönzetlenebb megértőjük volt . . . Az emlékezés hálás könnye bizonyosan messze idegenben is sokszor ráharmatozza áldó szeretetét szelid, komoly emlékképére ... 1917 augusztusában aztán maga is felöltötte a 29-ik honvédgyalogezrednek kevés életreményre jogosító földszínű zubbonyát. Augusztus 25-én kezdte meg katonai szolgálatát Kelenföldön. Kelenföldről már a következő napon az önkéntesek tiszti iskolájával Fótra vonult. Az itt töltött 8 napon keresztül hamar megismerkedett a háborús katonaélet szenvedéseivel. Istállóban, puszta földön élt, aludt a kényes ember, akiről házigazdái mindig áradozva beszélték, hogy olyan tiszta, pontos embert aligalig láttak . . . s a mikor társai (ügyvédek, bírák, mind intelligens emberek) egyre-másra s természetesen panaszkodtak e kényelmetlen, szokatlan élet ellen, Hábor Gyula ajkát soha panasz-szó el nem hagyta. Valahogy úgy képzelem: ha a haza sorsa, parancsoló szava kőoszlop helyébe állította volna valamelyik határra, ott maradt volna étlen-szomjan, szó nélkül s el nem ment volna arról a helyről egy tapodtat . . . Munkát, kötelességet, mely a hazával, vagy a nevelés ügyével bármilyen összefüggésben volt, olyan komolyan venni — mint ő — igen kevés ember tudott. Fótról 8 nap múlva Isaszegre ment s ott maradt a tiszti iskolában április 15-éig. Ebben az ő hivatásával, az ő esztétika-szeretetével oly nagyon ellenkező környezetben is első volt s egy Ábrányi nevű önkéntes társával