Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

9 annyira kimagaslott az iskola 36 növendéke közül, hogy továbbképzésre a 39-ik honvédtüzérezredhez vezényelték. Az isaszegi iskolából mint káplár, a tüzértiszti iskolából pedig már mint hadapród-tűzmester került ki. Mint katona — soha semmi kedvezményt igénybe nem vett. Amikor társai magánlakásokban laktak már, ö megmaradt a közös élet viszontagságai közt. Társai bálványozták s mindig benne látták vezérüket, akinek szavára mindig hallgattak, akit mindenben követtek. Azután Cormons-ban, az olasz harctér hadtápterületén teljesített katonai szolgálatot a háború végéig, 1919 októberének utolsó napjáig, amikor testében megviselve, az elvesztett háborút lelkében keserűen siratva hazatért. Rögtön állomáshelyére, Miskolcra jött s tanári működésének fokozott buzgósággal való folytatásában keresett testének pihenést, lelkének megnyugvást, Sem az októberi forradalom hullámai, sem a kommunizmus borzalmai, semmiféle uj időknek sem politikai, sem társadalmi mozgalmai nem értek el az ő lelkéhez sohasem, Hábor Gyula haláláig valami keserű, lemondó bánat barázdájával az arcán várt, figyelt, dolgozott . . . Várta egy jobb kor hajnalát, mely ezt a szerencsétlen, tragikus sorsú népet egyszer mégis csak bele fogja állítani az Isten jótékony sugarának meleg körébe , . , s várta az embert, ki még egyszer elvezeti népét az igéret földjére, hol megértő szeretetben újra nagy lesz Emese földje . . . Aki bele akart s bele tudott nézni az ő kissé zárkózott s mégis kristálytiszta lelkébe, meggyőződhetett róla, hogy olyan bízó hittel, olyan törhetetlen reménykedéssel, olyan minden áldozatra kész, egyenes akarattal, mint ő, alig várhatta valaki a magyar jövendőt, a penészes, dohos sírból való győzelmes, szép feltámadást. És figyelt. .. Figyelte, nézte az embereket, az életet. Figyelte a vesztett háború gyötrelmeiben elkeseredett, a kommunizmus rémségeiben elcsigázott, a pusztulás csalogató karjaiba olyan könnyen, olyan tehetetlenül siető népet. . . S dolgozott . . . írt, beszélt. Vezetett, bátorított, felvilágosított mindenkit, aki hozzáfordult, mindenkit, aki szavára hallgatott, mindenkit, akinek a lelke meg volt nyitható. Az a csodálatos ragaszkodás, mellyel ebből a korból való tanítványai hozzá vonzódtak, azok a levelek, melyeket Magyarország minden főiskolájáról, de Párísból, Olaszországból is oly nagy számmal kapott, melyekben elárvult lelkek még évek múlva is, még messze idegenből is hozzáfordultak tanácsért, vigasztalásért, útmutatásért: beszédes emlékei az ő fáradhatatlan haza- és lélekmentő munkásságának. Emlékszem : egyszer Párísból kapott hosszú, hosszú levelet egy nagyon tehetséges, erősen művészlelkű keresztény tanítványától, akinek a lelkén odakünn az Ady Endre Párisának őszi hangulata lett úrrá, aki valahogy az életet kezdte megunni s aki kétségbeesve fordult az ő régi, jó tanárjához, Hábor Gyulához s maga sem tudta, mit akar tőle.