Katolikus gimnázium, Miskolc, 1914

édes anyja mással volt elfoglalva, a csendes, zárkózott természetűnek ígérkező fiúcska órák hosszat türelmesen el tudta nézni a házukat körülvevő virágos kertet, a napsugarak játékát az udvar fövényének szemcséin, hallgatta nagy, néma áhítattal a fák lombjainak suttogását, a madarak csicsergését. Édes anyjától sajátította el az elemi ismereteket, a falu áldott lelkű öreg plébánosa vezette be őt a latin grammatika titkaiba. Ilyen ideális környezet hatása alatt, a falusi iskola s pajtások elfiúsító benyomásaitól menten bontakozott ki lányosan finom lelkivilággá mindaz, ami szépet s jót magával hozott. „A mi kis angyalunk!" — így hívták a falubeliek s ma is csak így emlegetik. „Semmifélekép nem volt büntetve, nem kellett soha. Elég volt, ha azt mondtam neki: nem szeretlek, ha rossz vagy, jobban sírt, mint más gyerek, ha megverik s azonnal bocsánatot kért. És megint a régi, kedves fiú volt. Ha beteg voltam, azt mondta, ő is beteg, ott feküdt szépen a diványon, amíg én feküdtem. A legkedvesebb ételéből sem evett, míg én nem ettem. Néha próbára tettem, akkor addig kínált hízelgő szavakkal, míg vennem kellett, addig ő sem evett... Ezernyi gonddal s fáradsággal neveltük fel négy fiúnkat. Isten segítségével, szépen végzett mind a négy. — S most . . . tönkretéve életünk legszebb reménye! Mindnyájunk kedvence volt ő, derű s verőfény a családban; a bátyjai most is, mint egy kis gyereket, agyoncsókolták, úgy szerették. Ha elment mellettem, nem tudta megállni, hogy össze ne csókoljon. S most már mindennek vége! Miért? Miért kellett így történnie? Itt hagyott bennünket édes jó angyalom, magával vitte örömünket, nyugalmunkat, helyét a bánat, szívünklelkünket tépő fájdalom foglalta el; se éjjelünk, se nappalunk, csak nézünk magunk elé szomorúan s hull a könnyünk az apjával együtt!" . . .