Katolikus gimnázium, Miskolc, 1914

Ki ne ismerné fel e sorokban a fájdalom tövisei között zokogó Mater-Dolorosát, a megtört szívű édes-anyát? Van-e emberi kebel, mely mélységes megindultság nélkül tudná olvasni ez egyszerű, közvetlen s mégis megrázó szavakat? Az ókori tragédiák szele csap meg bennünket s mikor fájdalmas részvétünk egész melegsége száll a meggyötört édes anya felé, érezzük, hogy tisztulunk, mélyülünk, jobbakká, szebbekké lettünk. A kegyelet a legönzetlenebb érzéseink egyike, nem akar, nem vár immár semmit s mikor kegyeletteljes részvétünk könnyei végigperegnek orcánkon, út nyilik a fájdalom-szaggatta szív számára az örökkévalóságba! . . . Gimnáziumi tanulmányai miatt meg kellett aztán válnia a szülői háztól; e válás nagyon nehéz volt neki. A kis fiú, aki eddig csak derűt, napsugarat ismert, akkor tanulta megismerni először az igazi életöröm másik alkotórészét: a fájdalmat. Nála sokkal tovább tartott, mint más fiúknál szokott, az új helyzetében való megnyugvás. A bencések győri főgimnáziumának lett a növendéke és az otthon elültetett s napfényben sarjadzó magvak ott a leggondosabb ápolókra találtak. Kitartó, szorgalmas, példásan szerény, minta magaviselete csakhamar megszeiezték számára tanárai fokozottabb figyelmét s növekedő szeretetét. A mély hiten alapuló, a természet imádatával táplált vallásosság derék tanárainak hatása alatt mind erősebb s erősebb gyökeret vert lelkében és kiapadhatatlan kűtforrásaivá lett becsületes, minden árnyéktól ment jellemének s ezen kútból fakadó tiszta, semmitől sem zavart lelkivilág állandó rózsaszín derűben tartotta arcát. Jó, szelíd volt mindenkihez, túlon-túl elnéző az ö finomságával gyakran visszaélő pajtásaival szemben is. Játékaikban nem igen vett részt; ha pajtásai néha bele tudták is vinni valamibe, rendszerint balul ütött be ránézve; idejét így aztán inkább könyvei között s a szabad természetben töl-