Katolikus gimnázium, Miskolc, 1914
20 tassa a levegő járását, megoldja a nagy csodát. Mert, ahogy nem tekinthető óriási befagyott tónak, ép úgy nem elégíti ki az a magyarázat sem, hogy a barlang lassan megtelt természetes jégverem. Nem olyan egyszerű a természete, hogy a téli hideg nyárra beraktározódik ide, mint valami pincébe, mert akkor sohasem olvadna egy jégcsap sem el, hisz a melegebb levegő sohasem szoríthatná ki a hideg, nehezebb levegőt. Ma egyet tudunk biztosan, hogy a jég gyarapodik évről-évre és beszélnek már arról is, hogy közel az idő, mikor egészen betölti a barlangot, a csoda tündéri szépsége elmúlik. Az elmúlás ott látható a különböző alakzatokon is, a régi elnevezések nagyobbára elavultak, a sírkövek, a vízesés, a beduinsátor leromlottak. Elmúlik lassan a barlang varázsa is, a hideg megborzongat, sietésre késztet, úgy kikerget, hogy vissza se nézünk, búcsút sem veszünk tőle, az álmaim kristálypalotájától. Künn körülsimogat a tavasz langyos melege, nyújtózkodunk, pislogunk, mint holmi téli dermedtségükből felébredt aluszékony hüllők. Mire felmelegedtünk, felébredt az éhségünk is, hajrá lefelé a terített asztalhoz, jóllakott, tunya emésztés a rázós szekéren visszafelé. Híres sztracenai völgy végigjöttünk rajtad, mégis meg se láttunk! . . . Eljöttem hát most, jóváteszem a hibámat, most csendes zarándoklással levezeklem a bűnömet. Megkapom-e a feloldozásomat? Borús az ég, szemereg az eső, az ember kedve pedig olyan hamar tűnő. Szorongó lélekkel lessük: megázunk-e, szárazon járjuk-e meg az utat. De kemény kapaszkodó! Csak már vége volna! Hol van még a gerinc, melyen át bejuthatunk Sztracena völgyébe? Kiüt rajtunk a veríték, a szívünk mind hevesebben ver és ahogy fárad a lábunk, úgy hordja szét a vér minden porcikánkba a felmagasztaló, lelkesítő Ősi ádámi érzést: a fáradt testben ébredő, nyugtalan szellem vágyát új lét, új világok után. Öt negyed óráig csupán így győztem a kapaszkodást. Mire Stracenára értem, más emberré lettem, valahogy érzékenyebbé váltam, valahogy megtisztultam. Kacagó jókedvvel léphettem az egy szál pallóra, mely végigvisz a szűk Eng völgyecskén.
