Katolikus gimnázium, Miskolc, 1913
8 mely ott bujdosik, dolgozik a kő belsejében, mfg csak fel nem: bukkanik a napvilágra. Ekkorra rengefeg meséi tud földalatti útjáról, dicsekedhetik munkájával, a hegy gyomrában csodavilágot teremtett a búvó patak. Vizét a lapos bércíefőről gyűjti össze. Éhesen, szomjasan tátongó tölcsérek, föbrök nyelik el a záport, finom kis repedések a szemelgető esőt. A lezuhanó örvény beletorkollik a sötétben tajtékzó, zúgó, harsogó patakba, mely egyre tágítja barlangja, birodalma üregeit. Mikor a nagy csarnokok, a szűk sikátorok, tágas folyosók készen vannak, hozzálát a díszítésükhöz. A félelmetes patak egyszerre bájossá lesz, a természet őserős Michelangeloja leteszi vésőjét, szalmaszálat vesz elő, szappanbuborékot fúj. A hajszálnyi repedéseken át leszivárgó cseppek búborékkéní csüngnek a boltozat tetején, szivárványos színüket nem a szappan, hanem a mészkő finom oldott szemcséi adják meg. Elpattan a buborék, a szalmaszálra kicsi szappanhab rakódik, elpárolog a vízcsepp, a boltozatra mészkőhártyácska rakódik. Máról holnapra űzve, bájos naivitás volna ez a játék, évszázadokon át folytatva, még a játékból is hatalmas alkotások lesznek. A mészkőháríyácskák milliószámra egymáshoz tapadnak, ezren, százezren nőnek így a barlangban, minden repedés alatt oszlopok nyúlnak a padozat felé, cifra kárpitok borulnak föléje, cikornyás cafrangok csüngnek le közöttük: a cseppkövek íündérkerfje már csak látogatóra várNem késett sokáig. Szegény sorsüldözött lehetett. Ide menekült családjával, rokonságával az ellenség elől. Legyőzte borzadásáf, melyet a titokzatos sötét üregek keltettek, elbujt elrejtőzött bennük. Ősi tűzhelyére még ráakadhatunk a mészkőrétegek alatt, hamujában lerágott csontok, kőbalíák. kőlándzsák hevernek. Ki tudja, hány ezer esztendővel ezelőtt lakmároztak itt őseink! Mi, az utódaik, csak megilletődötten gondolhatunk rájuk, nekik köszönhetjük, úttörő munkájuknak, hogy a mai kényelemben élhetjük le napjainkat. Ma sem könnyebb ugyan az életünk, mint régen volt, megmaradtak harcaink, küzdelmeink, békés napjaink, épp úgy, mint kegyetlenségeink,, gyászaink, jóíefíeink, örömeink. Igen, az örömeink! Mennyi csendes boldogsággal nézhették őseink a cseppköves oszlopokat, melyek között asszonyaik intim termei voltak, mennyi bensőséggel a kőkárpiíckat melyek mögött gyermekeik születtek.