Katolikus gimnázium, Miskolc, 1896

8 géd bánásmód, mely mindkettőnek tulajdona volt, olyannyira hasonlókká tevé őket, hogy lehetetlen volt észre nem venni ezt, a ki ismerte mind a kettőt . . . Weber alig egy pár évi működése alatt több önálló kompoziczióval is gazdagította férfikar irodalmunkat, melyek között különösen említésre méltó az általa az aradi vértanúk emlékünnepére írt darab, melyet egyletünk állandóan használ. Azonkívül rendkívül szerencsés kézzel ültetett át egyes dalokat, különösen az ismert zene óriás Schumnn műveiből, minők a Vándor és Hidalgó czíműek. Mint gyakorlati zenész, ritka képzettségű volt. És a gyakorlati zenész alatt nem csupán azt értem, hogy zongorán és harmoniumon classicus szabatossággal játszott, hanem - s a mi megbecsülhetetlen tulajdon zenészeknél: gyorsan ismerte fel az egyes zenei darabok szellemét s azok jellemzésére ritka tökélyű képzettséggel rendelkezett, nem is említve azt, hogy zongora, vagy harmónium, vagy épen hegedű átiratokból egy-kétszeri látásra képes volt pl. a férfikar teljes hatásához szükséges zenei kíséretet kizsákmányolni. Mint zenész egyáltalán legelső tekintélye volt városunknak, a ki nélkül azóta, mióta végtelen szerénysége mögött eme szép tehetségeket felfedezték, zenei mozgalom nem eshetett meg. Nem a mai kor modorában, mely jót és rosszat nyújtott neki, hanem bensőleg átérzett igazsággal szólok, midőn azon szomorú sejtelmemnek adok kifejezést, hogy méltó utódja egyhamar aligha fog akadni. Legyen tisztelve közöttünk emlékezete.« A daláregyesület közgyűlése e meleghangú megemlékezés után Soltész Nagy Kálmán kir. tanácsos polgármester úr indítványára az elhunyt emlékét jegyzőkönyvileg örökítette meg. íme dióhéjban elhunyt barátunk munkássága; e rövid vázlat is bizonyíthatja veszteségünket és a jövőbe vetett jogos reményeinket, melyek kora halálával mind a porba hullottak. * * * E helyen kell még köszönetet mondanunk a nagyszámú közönségnek, mely elhunyt barátunk végső tisztességén megjelenve osztozott bánatunkban; hálás köszönettel tartozunk főt. Szőke Dániel minoritarendi házfőnök úrnak, ki az elhunyt lelki üdveért, az ünnepélyes Requiemet celebrálni szíves volt; továbbá a daláregyesület tagjainak, kik gyászdalokkal vettek búcsút egykori karnagyuktól, végül pedig intézetünk ifjúságának, mely nemcsak szép koszorúkkal rótta le hálatartozását elhunyt tanára iránt, hanem síremlékére is szép összeget gyűjtött. Jelen sorok írójának jutott a szomorú kötelesség, hogy tanártársai nevében végső búcsúszót mondjon az oly korán elköltözött sírjánál: hadd vegyünk tőle búcsút most is ugyanazon szavakkal: ^Elköltözött drága Barátunk! Állj meg egy perezre az örökkévalóság mesgyéjén s hallgasd meg búcsúszónkat, kik még itt maradtunk e siralom völgyében ; engedd meg, hogy irántad, tettekkel érdemeket szerzett barátunk iránt, itt rójjuk le hálánk adóját. Mert adósaid maradtunk valóban ; hisz itt hagytál bennünket, mielőtt még meghálálhattuk volna szíved jóságát; itt hagytál bennünket, mielőtt még érdemeid elnyerhették volna a méltó babért. Hadd tegyük le hát sírodra az elismerés koszorúját, melyet életedben soha sem kerestél, de a melyet kétszeresen megérdemeltél, mert hiszen mi benned nemcsak a tudóst, a költőt és a művészt gyászoljuk, de elvesztettük a legönzetlenebb barátot is. Te csak munkálkodtál, fáradoztál; rövid, de annál tevékenyebb életet töltöttél el, önfeláldozóan küzdve egy szent eszméért. A magyar tanárság ősi erénye, az idealismus uralkodott lelkeden teljes erejével; működésedben nem