Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

7 niségével, czélunk érdekében történik, lia a császár jellemével s az őt környező viszonyokkal közelebbről foglalkozunk. Ha Tiberiust szerzőnk korában s szemeivel látjuk, érthetővé válik előttünk. hogy a császárról elmondott adatok nagy része megtisztult alakban áll elő s ez adatok csak azon szempontból látszanak oly sötéteknek, melyre Tacitus tereli olvasóit. Hihető, hogy Tacitus helytelenül tulajdonít a császárnak kormánya első éveiben oly gondolkozásmódot, mely csak később nyilvánult; mert a császár eljárására, ha elítélendő volt is egyes esetekben, némi mentség lelhető az akkori római nép s az előkelők magatartásában s hogy Tacitus olvasásakor utálatosabbnak látjuk a senatusnak rikító színekkel föstött alávalóságát, mint a császár gonoszságát, mely mégis rejtettebb volt; neki úgy szólván lehetetlen volt tiszteletet, vagy bizalmat érezni az emberek iránt, kik előtt a hízelgés és elvetemiiltség egy módja sem volt eléggé viszszataszító s kik színlelt panaszokkal halásztak az ő kegyére. Velleius nem szól a császár kormányának végső éveiről, hanem azokról, melyekben a császár az Augustus alatti hadvezérkedés folytán némi népszerűséggel bírhatott. Látszólagos vonakodással s majdnem rákényszerítéssel vette át a kormányt, a méltóságokból csak keveset vállalt, a consulságot csak három ízben fogadta el; az alkotmányt meghagyta s szerette, ha a régi intézmények védőjét látták benne; a városi elöljáróságtól azt kívánta, hogy jelentéseit ne ő eléje, lianem a senatus elé terjessze; költekezése mérsékelt volt s példája által akarta gátolni az akkori túlságos fényűzést. S ha mindez színlelés volt is, a mint valószínű, még sem várhatjuk Velleiustól, hogy a császárban ama szörnyeteget vázolja, mely Seianns megöletése után többé nem tartóztathatta magát, hanem megnyilatkozott egész gonoszságában, a mint azt Tacitus és Suetonius leirták. Kora történetét senki sem írhatja le teljes hűséggel, míg annak intézői nem lesznek a történetéi, míg a döntő eszmék csiráikban vannak ; legkevésbbé írhatja meg az, kit a nyilvános élet áradatának egy hulláma hamarabb elsöpört, mintsem magát kellőkép tájékozhatta volna. Velleius korán Tiberius táborába jutván, nemcsak tetteinek volt tanuja és részese, de egyúttal kegyeinek s pártfogásának éldelője is s iránta érzett méltó hálája a jó tulajdonokat fényesebbekké, a hibákat menthetőbbekké tette szeme előtt.* Az udvar körében élt, a császári ház barátja volt, annak szája íze szerint írta meg művét, s valószínűnek tetszik, hogy megbízhatatlanoknak látszó adataiban a hivatalos nyilatkozatokat követte, esetleg a császári napi értesítőből merítette azokat, s történetírói igazság dolgában úgy vélt magán könnyíthetni, hogy hiteleseknek fogadta el a hivatalos lap bizonyára czélzatos, a valót leplezgető, vagy egyoldalúan visszatükröző közleményeit. Dr. F. Abraham szerint: „van Velleiusnál számos hely, mely más írók hitelt érdemlő állításaival homlokegyenest ellenkezik; de mindezekről kimutatható, hogy irónk mintegy a hivatalos versiót, azaz Augustus vagy Tiberius nyilatkozatát követte." Hasonló véleményt nyilvánít Stanger is, ki így szól: „Velleius az ő ítéletét ismételve a császároké szerint alakítja." Ki csodálja, ha a császári ház és párt oly buzgó hívének műve tapintatosan alkalmazkodik az udvari * Kritz Prolegomenon ad novam Vell. Pat. editionem igen ügyesen állítja egymás mellé Tiberiust és 1. Napoleont, Vellemst és a Napoleon korabeli memoirirókat, kiket szintúgy elvakítottak Napoleon fényes tulajdonai, mint Velleiust Tiberiuséi, s kik a hibákat épen úgy nem látták meg, mint Velleius.