Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

17 io. Varus veresége Germaniában. (II. 117. 118. 119.) Alig fejezte be Tiberius Caesar a germaniai és dalmatiai háborút, midőn ötöd napra az oly nagy mű befejezte után Germaniából Varus megöletésének, három legio, ugyanannyi hadi szárny és hat cohors legyilkoItatásának szomorú hire érkezett; csupán abban volt a sors mintegy kegyes irántunk, hogy legalább elfoglalva nem lévén (vezérünk, a legnagyobb csapást kikerültük, melyért boszut állani Tiberiuson kivül senki sem lett volna erős*) vezér. De e szerencsétlenség oka s a sújtott személy kívánják, hogy velők bővebben foglalkozzunk. Quintus Varus bár nem ősrégi, de jó családból eredt, szelid lelkületű s higgadt természetű férfiú volt, szellemre úgy, mint mozdulataira nézve kevésbbé élénk s inkább a nyugalmasabb tábori életet szokta meg, mint a harczoló katonáskodást; hogy a pénzt mennyire nem vetette meg, megmutatta Syria, melynek élén állott; mint szegény ember ment a gazdag tartományban s gazdagon hagyta el a szegény tartományt. Mig a Germaniában, levő sereg vezére volt, annak lakóit oly embereknek gondolta, kikben nincsen más emberi, mint, hogy beszélni tudnak s emberi tagjai vannak, s hogy a kiket a kard meg nem szelídít, azokat megnyerik a jogintézmények. S ezen hitével ment Germaniába, mintha oly emberek közé menne, kik örömüket lelik a béke áldásaiban s a nyári hadmenet idejét itélőszékében tartott ünnepélyes törvénylátással töltötte el. A germánok ellenben a legvadabb durvaság mellett mintegy rászülettek a hazugságra — a mit a ki nem tapasztal, alig képes elhinni — a költött perek egész sorozatát képesek színlelni; majd jogtalanságokkal vádolja egyik a másikat, majd hálálkodnak, hogy azokat megszünteti a római törvénykezés s az ő vadságuk az új s előttük ismeretlen fegyelem által szelídül, s mit eddig fegyverrel döntöttek el, azt most a jog szabályozza. Ezek által Quintiliust oly önfeledt állapotba ringatták, hogy azt hitte magáról, hogy ö, mint városi praetor, Róma fórumán hoz Ítéletet s nem Germania bensejében hadsereg fölött parancsol. Volt ekkor a germánok közt egy nemes származású, vitéz, gyors észjárású s a barbaroknál szokatlan eleven eszű ifjú, Arminius nevű, Sigimernek, azon néptörzs fejedelmének fia, kinek tekintetén és szemében a bátorság tüze villámlott. Korábbi hadmeneteinkben állandóan részt vévén, a római jog szerint lovagi ranggal birt; ő a vezér tétlenségét bűntettre használta föl; okosan kieszelvén, hogy senkit sem lehet hamarabb megsemmisíteni, mint a gyanútlant, s hogy a biztonság érzete leggyakrabban a szerencsétlenség kezdete. Először keveset, majd egyre többeket avatott be tervébe, beszéde meggyőző erejével állítván, hogy a rómaiakat meg lehet semmisíteni ; az elhatározást a véghezvitel követte s megállapították a rajtütés idejét. Varusnak besúgta mindezt egy azon nemzetbeli előkelő nevű hű embere, Segestes. De a végzet nehezedett már akkor értelmére s lelke éleslátását egészen eltompítá. Mert ugy van az, hogy az isten elhomályosítja annak eszét, kinek szerencséjét meg akarja semmisíteni, s a mi a legszomorúbb, inkább ugy intézi a dolgot, hogy a szerencsétlennek sorsa joggal történtnek lássék s s a véletlenség bűnül rovassék föl. Ő sem hitt tehát, s csak azt válaszolta, *) rongált hely.