Menora Egyenlőség, 1993. december (32. évfolyam, 1509. szám)
1993-12-17 / 1509. szám
1993. december 17. MENÓRA 3. oldal HaiMtva Kém volt-e Alger Hiss? Előadást tartott a New York Egyetemen Schmidt Mária történész. E hír nem különösebben figyelemreméltó, magyar politikusok és társadalomtudósok tucatja tartott már előadást különböző amerikai egyetemeken. Ám a mintegy két tucat hallgató előtt előadott értekezésre napok alatt reagált a The New York Times, annak nyomán az International Héráid Tribüné, részleteket közölt az elhangzottakból a baloldali Nation és a demokrata New Republic, féloldalas cikket szentel az ügynek a Washington Post. Ez bizony már figyelemre méltó hírsorozat, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy Schmidt Mária „szabadúszó” történész, akinek bár szakmai kvalitásait senki nem vonja kétségbe, s a legrangosabb külföldi ösztöndíjakkal bátorítják tanulmányait a különféle alapítványok, Magyarországon nem kapott még tudományos kutatói állásajánlatot. Nagy érdeklődést keltő tanulmánya egy olyan perhez kapcsolódik, amely máig megosztja az amerikai közvéleményt, azaz annak azt a részét, amelyet érdekel a politikai közelmúlt. A jelek szerint igen sok ilyen ember van. A két világhatalom titkos háborúja csaknem a Szovjetunió megszületésekor kezdődött, s a fasizmus elleni átmeneti szövetség idején sem szünetelt. A lépések, ellenlépések, esetleges perek azonban többnyire a színfalak mögött zajlottak, a közvélemény teljes kizárásával. Az Egyesült Államok közvéleménye először akkor értesült ezekről a tényekről, amikor az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság 1948 nyarán Whittaker Chambersnek, az Amerikai Kommunista Párt volt tagjának eskü alatti vallomása alapján azzal gyanúsította meg Alger Hisst, az amerikai külügyminisztérium egyik vezető tisztségviselőjét, akit Roosevelt elnök az ENSZ első főtitkárának szemelt ki, hogy hivatali ideje alatt kommunista tevékenységet folytatott. A Chambers - Hiss-ügy a média legfontosabb témájává vált, 1948. augusztus 25-én első alkalommal a Hiss-ügyben közvetített a televízió kongresszusi meghallgatást. Whittaker Chambers 1925-ben lépett be az Amerikai Kommunista Pártba, 1932-38 között dolgozott a párt föld alatti mozgalma számára, s többek közt annak a csoportnak az összekötője volt, amelyhez, állítása szerint, Hiss is tartozott. A Sztálin - Hitler paktum hatására döntött úgy, hogy szakít a mozgalommal. Alger Hiss kategorikusan tagadta, hogy bármi köze volna a kommunistákhoz, s nyilatkozatban jelentette ki, hogy soha nem volt tagja semmilyen kommunista szervezetnek. Ám nyilatkozatával sem a közvélemény, sem a vizsgálóbizottság kétségeit nem sikerült eloszlatnia. Alger Hiss a Harvard jogi karán végzett, 1934 - 1947 között kormánytisztviselő volt, az igazságügyi minisztériumban, majd a külügyminisztériumban dolgozott. Több fontos beosztása volt, a speciális politikai ügyek osztályán helyettes igazgató volt, majd részt vett az ENSZ megalakítására összehívott tanácskozások előkészítésében, és ott volt a jaltai konferencián. Chambers tehát nem kevesebbet állított, mint hogy Hiss, a többgenerációs amerikai, aki az Egyesült Államok legjobb iskoláiban tanult, valamint megnevezett társai, köztük Harry Dexter White, a pénzügyminisztériumnak a hadseregért és a tengerészeiért felelős vezetője és még tíz beosztottja, egyszóval az államigazgatás legmagasabb pozícióiban ülők jó néhány tagja, hivatali szolgálati ideje alatt tagdíjfizető kommunista volt, és a Szovjetunió számára kémkedett. „Annak a csoportnak, amelyhez Hiss úr is tartozott — vallotta Chambers —■, szerintem nem az volt az elsődleges célja, hogy kémkedjék, hanem sokkal inkább az, hogy befolyást gyakoroljon a kormányzati politikára azzal, hogy kommunistákat helyez kulcspozíciókba. „A Hiss-ügy minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a szovjetek által irányított kommunista ügynökök a legmagasabb amerikai kormánykörökbe is beépültek” — állapította meg a politikai karrierjének kezdetén álló Richard Nixon, aki a Hiss-ügy kongresszusi vizsgálatával alapozta meg hírnevét. S ezzel eljutottunk ahhoz a lényeges ponthoz, ahol tulajdonképpen érdektelenné vált, hogy Hiss valójában bűnös-e vagy ártatlan. A kongresszusi vizsgálat alatt funkcióban lévő demokrata elnök Truman, és apparátusa számára a rendkívül ambiciózus republikánus szenátor, Richard Nixon által irányított eljárás roppant kellemetlen és kínos epizóddá vált. Roosevelt és Truman ugyanis olyan liberális világrend képét vetítették a jövőbe, amelynek vezetője az Egyesült Nemzetek Szövetsége, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank lett volna. Ezektől a szervezetektől várták a világ biztonságának és újjáépítésének szavatolását. A három szervezet közül kettő élére ugyanakkor a demokrata elnök olyan jelöltet szánt, aki a vizsgálóbizottság előtt tanúvallomást tevő kiugrott szovjet ügynökök szerint a szovjet hírszerzés számára dolgozott, azaz olyan idegen hatalom szolgálatába áll, amelynek embertelen, pusztító volta sokak szemében már akkor lelepleződött. A demokrata adminisztrációnak tehát nem állt érdekében Hiss és társainak, a New Deal kommunistagyanúba került több mint negyven vezető államigazgatási tisztviselőjének perbe fogása, illetve kémként való leleplezése. Nemcsak azért, mert az kedvezőtlen színben tüntette volna fel a demokrata elnököt és a demokrata adminisztráció egészét, hanem mindenekelőtt azért, mert számolni lehetett azzal, hogy előbb vagy utóbb felmerül a felelősség kérdése is. Valakik ugyanis elővigyázatlanok, naivak és hanyagok voltak a megelőzés, elhárítás területén, és ezzel károkat okoztak az Amerikai Egyesült Államoknak. Truman teljes politikai súlyát latba vetette a vizsgálat ellen. Nyilatkozatában megismételte korábbi utasítását, hogy a kormányszervek tagadjanak meg a bizottságtól minden olyan információt, amely valamely kormánytisztviselő megbízhatóságával kapcsolatos. Alger Hisst végül perbe fogták, és 1950 januárjában öt évre ítélték, de nem kémkedésért. Perének tárgyát ugyanis csak az képezte, hazudott-e Hiss a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt. Természetes hát, hogy a közvélemény azóta is kíváncsi a igazságra: kém volt-e Alger Hiss. Magyarországon, a Belügyminisztérium archívumában talált néhány vallomás és visszaemlékezés Schmidt Mária szerint alátámasztja Whittaker Chambers vádját: Hiss kém volt. E bizonyító erejűnek vélt dokumentumok egy része Noel Fieldtől származik. Field neve ismerősen cseng a Rajk-per óta, amikor is Field Budapesten letartóztatásban volt, de nyilvános tárgyaláson soha ki nem hallgatták, s akiről Rajk László úgy vallott, hogy amerikai hírszerző, aki őt washintoni utasításra beszervezte. Field is börtönbe került, 1954-ben rehabilitálták, 1970-ben halt meg Budapesten, miután szabadulásakor politikai menedékjogot kért Magyarországtól, és meg is kapta azt. Field és Hiss közeli munkatársak voltak az amerikai külügyminisztériumban, s Noel Field 1954-ben, rehabilitációs kihallgatás-sorozatában többször szólt Hissről. „1935 nyarán Alger Hiss is rá akart venni, hogy a szovjeteknek szolgálatokat tegyek, mire elkövettem azt a megbocsáthatatlan indiszkréciót, hogy megmondtam, már későn jött” — olvasható a Schmidt Mária által feltárt belügyi aktában. — „Alger Hiss is be akart szervezni a Szovjetunió részére végzendő hírszerző munkára” — idézi fel Field más helyen újra Hiss-szel folytatott régi találkozást. —,,Nekem tudomásom volt Hiss elbeszéléséből, hogy ő a szovjet titkosszolgálat részére dolgozik ... arra következtettem, hogy Chambers Hiss felső kapcsolata volt a hírszerzés vonalán. Később erről meg is győződtem, először abból, hogy a Hiss által megszerzett titkos anyagot megtalálták Chambersnél, és másodszor akkor, mikor Chambers egyik vallomásából kiderült, hogy tudomása volt Hiss és énköztem lefolyt beszélgetésről, amikor Hiss be akart szervezni hírszerző munkára.” Ezek azok az idézetek, amelyekre a The New York Times szakértője azt mondta, olyan bizonyító erejűek, mint a tetten ért gyilkos kezében még füstölgő pisztoly. Schmidt Mária úgy véli, Noel Field kijelentéseit saját, illetve Alger Hiss és társainak a szovjet hírszerző szervek részére végzett munkájáról nincsen okunk kétségbe vonni. Field annak a magyar államvédelmi hatóságnak a vizsgálótisztjével állt szemben, aki szovjet instruktorok mellett, szovjet fennhatóság és irányítás alatt dolgozott. Field részéről értelmetlen lett volna magáról vagy másról azt állítania, hogy a szovjetek számára dolgozott, ha ez nem volt igaz, hiszen az oroszok, illetve a magyarok könynyen kontrollálták mindazt, amit elmondott. A magyar Mi vitte Topázt a hírszerzés labirintusába? Korunkban, amelyben a világpolitika eresztékei jól hallhatóan recsegnek-ropognak, a legaggasztóbb kísérő zörejek egyikét — kiváltképpen Németországban — a bírói pulpitusok szolgáltatják. Semmiben sem jelentkezik ez oly erőteljesen, mint a kémperek tárgyalásain. A bírák ugyanis nem értenek egymással egyet abban, hogy vajon büntetendő-e az, ha valaki a Német Szövetségi Köztársaságban betöltött pozícióját a — néhai — Német Demokratikus Köztársaság javára elkövetett, többnyire hosszan tartó kémtevékenységre használta föl vagy sem, mert hiszen a kémkedést minden ország, beszervezett ügynökei útján — és nemcsak az angol John Le Carré regényeiben — szorgosan és emberemlékezet óta gyakorolja. Az egyik bíró elítéli a leleplezett kémet, a másik pedig még a tárgyalás megkezdésére sem hajlandó. Amíg az egyik nyomban szabadlábra helyezi a múltbeli aktivitását nem tagadó titkos ügynököt, a másik vizsgálati fogságban tartja. Az ilyen ügyek — és vele a dilemmák — száma napról napra szaporodik. A legnagyobb érdeklődést annak a Márkus (becenevén) Mischa Wolfnak a küszöbönálló tárgyalása előzi meg, aki évtizedeken át a keletnémet titkosszolgálat élén állt, és akiről mindaddig mint az „arc nélküli ember”-ről suttogtak, amíg egyszer egy fürge fotóriporternek sikerült őt valahol Svájcban lencsevégre kapnia. Ez azonban mit sem csökkentett „Mischa” legendás hírén. Akik most az ő bűntelensége mellett törnek lándzsát, arra hivatkoznak, hogy ha elítélik Wolfot, akkor vádat kell emelni Klaus Kinkéi ellen is, aki ez idő szerint a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, de a múltban egy ideig a nyugatnémet hírszerzést és a kémelhárítást vezette. Mint tapasztalatból tudjuk, nincs makacsabb matematikai képlet, mint az a bizonyos „az egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz” végigkíséri az egész történelmet, a kezdetek kezdetétől a „szuperhatalmak” közé iktatott egyenlőségi jelen át mindmáig, a képlet levezetésétől eltekinthetünk. Akinek a politikai számtan gyönge oldala — és meglepően sok az ilyen —, annak úgyis hiábavaló minden magyarázat. Annyi talán megkockáztatható, hogy míg a nyugatnémet hírszerzés és kémelhárítás, akár Kinkéi állt az élén egy időben, akár más, nagy teljesítmények babérkoszorújával nem dicsekedhet, addig Mischa hivatala nemcsak hogy mindenről értesült, amiről értesülni akart, de az onnan híradással próbálkozó szerencsétlenek villámgyorsan lebuktak, és életükkel fizettek merészségükért, mivel a nyugati „térfélen” kulcspozíciókban dolgozó emberei játszi könnyedséggel leleplezték őket. Ilyen körülmények között nem tűnnék érthetetlennek, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormánya és hivatalai oly keveset — csaknem semmit — nem tudtak az „odaát” valóságos helyzetéről, gazdasági életképtelenségéről, de a lakosság gondolkozásáról, az egyházi emberek küzdelmeiről, avagy egyezkedéseiről, börtönökben sínylődő páriákról, a „jog” árulásairól, arról, hogy Mischáék otthont, iratokat, ha kellett fegyvert és stratégiai terveket nyújtottak az oda áttelepült terroristáknak; mindez, halavány körvonalakban, csak a keletnémet diktatúra összeomlása óta kezd kibontakozni. Mondom, nem „tűnnék” érthetetlennek, de amiért mégis az, hogy egy befalazott országrészről, őrtornyokkal, aknamezőkkel, vérebekkel és fogdmegekkel lapításra kényszerített lakosságról többet lehetett volna legalábbis — gyanítani. Mert a puszta gyanú elég okot adhatott volna arra, hogy prominens politikusok ne az ottani rendszer megszilárdításán fáradozzanak, ne rigassák magukat a „stabilizálás árán elért liberalizálás” illúziójában, és ne higgyék — s hirdessék—-, hogy amit „odaát” produkáltak, abból sok minden megőrzésre érdemes, és a fürdővízzel együtt a szegény, ártatlan csecsemő kiöntése föltétlenül kerülendő. Az, hogy a keletnémet diktatúra a maga befalazott lakosságával úgy-ahogy állt a lábán, annak volt tulajdonítható, hogy a nyugatnémet kormánynak köszönhetően féllábbal bent volt az európai Közös Piacban, tömérdek gazdasági kedvezményt élvezett, talán sohasem lesz megtudható, mert már nem is kiszámítható, pláne kimutatható, hogy „ideátról” mennyi pénz, soha vissza nem fizetett kölcsön, támogatás áramlott odaátra, és ha a pénzek elakadtak egy kissé, akkor elegendő volt gyorsan letartóztatni néhány embert, és Wolf ügyvéd útján — egy másik Wolf — sok százezer márkáért eladni a nyugatnémeteknek. (Néhány esztendővel ezelőtt nagy sikert aratott egy amerikai televíziósorozat, amely a hajdani rabszolga-kereskedelem borzalmait ábrázolta, és miközben a nézők annak láttára sopánkodtak, Európa belsejében akadálytalanul folytatódott az emberkereskedelem.) De hát ezt csak zárójelben. Mindez azonban olyan messzire és a fölszáradását még sokáig nem remélhető politikai ingoványra vezet, hogy jobb, ha megmaradunk kémek és ellenkémek (voltak-e egyáltalán ellenkémek?) fejtegetésünkben eredetileg exponált és romantikusnak a legkevésbé sem nevezhető témájánál. Az, hogy ily sokan nyújtottak segédkezet „innen” Mishcáéknak a nyugati demokráciákat aláaknázó törekvésben — nem múlik el nap, hogy újabb és újabb nevek föl ne bukkannának az újságokban — nemcsak meglepő, de megdöbbentő is. Igaz, hogy éppen elegen voltak jó családból származó angol „úrifiúk”, akik mindent elkövettek, hogy ártsanak saját hazájuknak, és hasznot hajtsanak a Szovjetuniónak, de azt lehetne mondani arra, hogy távol voltak Moszkvától, még „távolabb”, mint ama nevezetes Azsajev, és nem tudhatták, hogy kinekminek szolgálatában lettek árulók. Hajthatta őket valaminő utópista hevület (talán), de mi késztet valakit arra, hogy saját honfitársai rabtartóinak játsszon a kezére? A pénz? Sajátságos módon a többségük magas állásban kitűnő jövedelmet húzott, júdáspénzre nem volt szükségük. Például Rainer Rupp, aki a brüsszeli NATO-központ főmunkatársa volt, és 1977-től 1989-ig minden kezébe került adatot, dokumentumot, bizalmas iratot rendszeresen továbbított Kelet-Németországba és a Szovjetunióba — mondani sem kell, hogy Márkus „Mischa” Wolf útján. Ma már tény, hogy ez a tevékenysége „felbecsülhetetlen értéket” jelentett a tájékozottság nézőpontjából a Varsói Szövetségnek. Ő volt a „Topáz”. Angol felesége, Christine-Ann pedig a „Türkiz”. Micsoda két politikai ékszer! A „Topáz” elnevezés kiváltképpen tetszetős, León Uris írt ezzel a címmel regényt, amelyet Hitchcock 1909-ben — ugyanezzel a címmel — megfilmesített. Mi vitte Topázt a kémkedés labirintusába? Sok pénzt kapott, az kétségtelen, a 12 esztendő során „hat számjegyű” összeget, amely már a milliók fedőneve. Mi vitte? A gulyásleves. Azt mondotta vallomásában, hogy 1967 vége felé, amikor még diák volt Mainzban, a keletnémet titkosszolgálat egy embere meghívta egy gulyáslevesre. És amig kanalazta a levest, addig a keletnémet ügynök meggyőzte őt a kémkedés érdemeiről. „Az a gulyásleves más irányt adott az életemnek” — mondotta Topáz, szó szerint így. Úgy látszik, lehet valami mágikus erő a gulyáslevesben, gasztronómiailag ez még nincs kellően értékelve. Milyen büszke volt Hruscsov is, amikor kitalálta a gulyáskommunizmus fogalmát, mennyien méltányolták, és milyen ínycsiklandó illata terjengett a nemzetközi légtérben! Topázt tehát a gulyásleves vitte rossz útra. Le Carré ilyesmit nem merne leírni. Erotika, szerelmi útvesztő, zsarolás és megzsaroltság, az már inkább. Persze igaz, hogy a gulyásleves azután csodásán kamatozott, Topáz magas állásba került, éppen a NATO-hoz és éppen Brüsszelbe, annak a gulyáslevesnek igazán nem volt híg a leve. Hosszan lehetne sorolni a neveket és eseteket, de nem cikk, hanem könyv terjedelmű epizódok sorozata ez. Ami még meglepő, hogy ezek a „beszervezett” spionok milyen könnyűszerrel jutottak magas állásokba, a politikai pártok vezetőinek közvetlen közelébe, pedig bizonyos, hogy voltak azoknak a jól dotált állásoknak más aspiránsai is. Mintha csak bűvös jóakarat segítette volna őket. Itt van például Hannsheinz Porst nürnbergi fotó-nagykereskedő esete, akit Mischa Wolf már 1958-ban csábított rossz útra azzal, hogy ha belép a nyugatnémet liberális pártba, akkor megfelelő segítséget kap miniszteri pozíció eléréséhez. Bár őt a miniszteri stallum nem érdekelte — mondja most Hannsheinz Porst, Wolf óhajának azonban mégis eleget tett, belépett a liberális pártba, és mivel annak 1991-es választási hadjáratához 75 ezer DM-et adományozott, nem csoda, hogy az FDP felső hierarchiájában is megbecsülték az ilyen mecénást. (Nem kérdezték meg tőle, hogy neki, mint fotó-nagykereskedőnek, honnán van ennyi elajándékozni való pénze, — ajándék lónak ne nézd a fogát. A pénzt persze, kell-e mondani, Wolfék adták Porstnak.) Ezek után elnyerve az FDP felső köreinek bizalmát, már volt mit jelentenie Mischának. Csinálta is, több mint egy évtizedig. 1969-ben azonban elügyetlenkedett valamit, leleplezték, 2 esztendei és 9 havi börtönre ítélték, valamint 10 ezer DM pénzbüntetésre. Azt már régesrégen leülte — már amennyit leült belőle —, úgyhogy mint a társadalom megbecsült tagja és mint szavahihető tanú jelenhetett meg Márkus Wolf tárgyalásának egy napján. Wolf ügyét ugyanis tárgyalják, tárgyalgatják, ő természetesen szabadlábon van, és ha tárgyalási napja van, akkor elegánsan és mosolyogva jelenik meg csinos hitvese, Andrea oldalán. Most már nem kémfőnök, hanem bestselleríró, sok a híve, sok az olvasója. Mit mondott Hannsheinz Mischáról mint tanú? Azt, persze, hogy nem lehet őt elítélni, mert ha igen, akkor Klaus Künkéit is. Hannsheinz és Mischa mosolyogva, őszinte barátsággal ráztak egymással kezet. A bíró megkérdezte Hannsheinzet, hogy annak idején tegeződő viszonyban voltak-e Mischával? (Hogy miért volt fontos, azt csak a bíró tudja.) A tanú azt válaszolta, hogy „annyi év után” arra most már nem emlékszik. A tárgyalás végén Mischa odalépett Hannsheinzhez, ismét kezet nyújtott, és melegen mondta: Mostantól azonban, ugye, már tegeződünk? A fotóriporterek lefényképezték a megható pillanatot, a kép meg is jelent az újságokban. Azután Hannsheinz, Mischa és Andrea együtt hagyták el a düsseldorfi bíróság épületét, és hármasban mentek sétálni a Rajna festői szépségű partjára. Eszébe juttatták az embernek a „Casablanca” című filmet. Annak a végén Claude Rains és Humphrey Bogart indulnak így együtt a ködös estében, igaz, hogy csak miután Bogart, Rains, a casablancai francia városparancsnok szeme láttára lelőtte Strasser Gestapo-őrnagyot. Rains azonban mindössze „a szokásos gyanúsítottak” őrizetbe vételére ad parancsot, és a Vichy-vizet tartalmazó palackot a szemetesvödörbe hajítja. Akkor mondja meghatottan Bogart: — Louis, azt hiszem, hogy ez egy csodaszép barátság kezdete ... Lehet, hogy Mischa most ugyanezt mondotta Hannsheinznek a Rajna-parti sétán, miközben Andrea ugyanolyan meghatottan lépkedett, mint Ingrid Bergman a „Casablanca” című filmben? Lehet, minden lehet. Más helyzet, más előzmények, más emberek, de hát nem változnak-e az idők, s velük az emberek — meg az ízlések? Nem azt zongorázta-e Sam is, Bogey casablancai bárjában, hogy „As time goes by”? Halász Péter München kihallgatok egyébként nem is kérdezték Hissről. ők azt akarták tudni, kettős ügynök volt-e Field, jelentett-e Dullesnak is vagy nem. A lejegyzett jegyzőkönyvek tanúsága szerint hibásan írták le Chambers nevét is, annyira felkészületlenek voltak e témában. Konspirációs célokat feltételezni egy, az ügy után öt évvel keletkezett, a nyilvánosságra soha nem is szánt kihallgatási iratban, ahogyan a Hiss ártatlanságát hangoztatok teszik, több, mint prekoncepció. Hiss ártatlanságának védelme, mondhatnánk, axióma, amelyet nem lehet, s nem is szabad megdönteni. Nem pusztán az amerikai közvélemény kíváncsiságáról van itt szó, ahogyan az előbb említettük, hanem egy egész generáció ideológiájáról. Amerika, amely nem élt át diktatórikus rezsimek okozta megrázkódtatásokat, legsötétebb korszakának a McCarthy-korszakot tartja, azt mikor a baloldali érzelmű értelmiségnek és művészvilágnak puszta létét fenyegették a vizsgálóbizottsági kihallgatásokat követő szankciók. Ám ha Hiss kém volt, akkor mégsem volt boszorkányüldözés az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság munkája! Ha Amerikában a legmagasabb kormányhivatalokban kémek, hazaárulók dolgoztak, meglehet, nem szimpatikus, de indokolt volt a bizottság munkája! Ezt a nagy problémát veti fel a Hiss-ügy újra és újra, ezért kavar vihart az Egyesült Államokban minden új, pro vagy kontra előkerülő bizonyíték. Alger Hiss még él, az ügyében annak idején megidézett emberek többsége már halott. Tavaly egy orosz történész kijelentése kavart vihart körülötte, aki azt állította, hogy az újonnan hozzáférhető szovjet titkosszolgálati anyagok közt nem talált Hissre terhelő bizonyítékokat. Később kijelentette, hogy az archívumnak csak töredékét sikerült átvizsgálnia, a kutatott anyag közel sem komplett. Most a magyar belügyminisztérium anyaga szolgáltat olyan dokumentumokat, amelyek újra élénk eszmecserére buzdítják a közvéleményt, de a szakembereket mindenképp. Akármi legyen is az igazság, az mindenesetre bebizonyosodott, hogy értő kezekkel válogatva, megfelelő nemzetközi összefüggésekre érzékeny, s nyitott szemekkel vizsgálva történeti dokumentumokat, látszólag jelentéktelen, nem a tárgyhoz tartozó néhány mondatnak is milyen nagy szerepe lehet. (Magyar Nemzet) LEGSZEBB AJÁNDÉK EGYEDÜLÁLLÓ MAGYAR KIADÁS! AHMED OSMAN IDEGEN fi KIRÁLYOK VÖLGYÉBEN Fordította Gaál Violetta MEGRENDELŐ SZELVÉNY Az „Idegen a Királyok Völgyében — Egy egyiptomi múmia titka” Ahmed Osman egyiptológus egyedüli magyar kiadásban megjelent könyvére. Ára: US$ 18.50 csomagolás és szállítási költség US$ 4.50 - Kanadába Can$ 21.1)0 plusz $ 5.50 A megrendelő neve és címe: .... ......................... Megrendelt példány: ................. Csekk vagy Money Order: Violetta Gaál Publishing 4099 Howe St. Suite 101, Oakland, CA 94611 Tel: (510) 658-7929 EUROTRANSPORT egy Magyar - Amerikai nemzetközi csomagszállító cég, központja Budapesten van. Vállal személyes és általános dolgok szállítását az USA-ból Magyarországra, valamint a budapesti főirodából tovább szállít repülővel vagy vonattal Csehországba, Szlovákiába, Romániába, Lengyelországba és Ukrajnába. Irodáinkban beszélnek magyarul és angolul. Telefon: 1-800-375-1800 MAGYAR UROLÓGUS Dr. GEORGE KLEIN CORNELL DIPLOMÁS 157 East 72nd St. New York, N.Y. 19921 Tel.: (212) 744-8700 v.861 9000 110-45 Queens Blvd. Forest Hills, N.Y. 11375 RENDELÉS ELŐZETES BEJELENTÉSRE Prosztata problémák Vesekő Húgyúti fertőzések Vese és hólyagdaganatok Medicare-t, Blue Cross, Blue Shield biztosítást elfogadunk MAGYAR BELGYÓGYÁSZ Dr. Dániel Kiéin 229 East 79th Street New York, NY 10021 (212) 737-2000 24 órás díjtalan telefon konzultáció Rendelés előzetes bejelentéssé — Biztosítást elfogadunk — ★ Túlsúly problémák ★ Magas vérnyomás Cukorbetegség ★ Teljes kivizsgálás Szükség esetén házhoz megy
