Menora Egyenlőség, 1988. július (27. évfolyam, 1228. szám)
1988-07-15 / 1228. szám
1988. július 15. MENÓRA 3. oldal Folyt, az 1. oldalról Valóban demokráciának lehet nevezni az olasz demokráciát? Mussolini szerint lusták és munkakerülők voltak, s akik nem kívántak a nemzetiszocialista ,,paradicsom” építésében együttműködni. Sir Aldridge szerint húsz év leforgása alatt egymillió cigány és colone került mészárszékre. A háború befejezése után, amikor a szövetségesek diadalittasan jelentették, hogy sikerült a náci poklot felszámolni, s a háborús bűnösök felelősségre vonására intézményes lépéseket tettek, Olaszországban ugyanezekben a napokban felütötte a fejét a neofasizmus. Jóllehet Dino Grandi, a fasizmus alapítóinak egyike, aki Mussolini első külügyminisztere volt, de aki később növekvő bírálata és ellenkezése miatt kegyvesztetté vált, olyannyira, hogy Mussolini kiebrudalta kormányából és londoni nagykövétté degradálta, 1943-ban, azután, hogy a szövetségesek partaszálltak Szicíliában, meggyőzte a fasiszta Nagytanácsot Mussolini kiközösítésének fontosságáról és a hatalom III. Viktor Emmánuel-nek való átadásáról; a fasizmus voltaképpen sohasem szűnt meg Olaszországban. Az ismertebb háborús bűnösöket úgyahogy felelősségre vonták, de zömüknek a haja szála sem görbült meg. (Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy Dino Grandi egy nappal Almirante és Remualdi elhalálozása előtt hunyt el 92 éves korában, de temetése csendben zajlott le. Az öreg és újfasiszták Mussolinitól való elfordulása miatt árulónak tekintették Grandit.) Az újfasizmus tehát nem az elhaltak porából kelt életre, hanem az eredeti fasizmus folytatása volt. Németországban a háború befejezése után a demokrácia lehetőségeit fontolgatták, s a Witschaftswunder útján a feledés homályába próbálták burkolni a gyászos múltat. Konrad Adenauer idejében felismerte, hogy a győztes szövetségesek kegyeinek megnyerésére a teljes és elvitathatatlan jellegű meaculpa az egyetlen út, s ebben a német szociáldemokraták is támogatták. A churchilli mondás, amely szerint a háborút mindaddig nem lehet befejezettnek tekinteni, míg le nem számolnak a kommunista Szovjetunióval, égő lelkiismeretfurdalást okozott Washingtonban, Londonban és Párizsban. így aztán a leszámolás melletti egyetlen utat követték: létrehozták a NATO-t, s nyugati armadák néztek farkasszemet a felduzzasztott számú szovjet csapatokkal. Létrejött a hidegháború, de akkorra már senki sem beszélt Németország felelősségéről 1933 és 1945 között. Olaszországban azonban teljesen más volt a helyzet. Mire a háború befejeződött és a szövetségesek egyik oldalon a nürnbergi pert készítették elő a háborús bűnösök ügyeinek tárgyalására, míg a másik oldalon Európa megvédésének különböző lehetőségein rágódtak, addigra Olaszországban látszólag diadalra jutott a demokrácia. Gombamódra szaporodtak a politikai pártok, főleg a jobbközép és balközép kinövései, míg a hagyományosan erős kommunista és szociáldemokrata párt tagsága felduzzadt az antifasiszta elemek csatlakozásával. Végül is az a helyzet alakult ki, hogy egyetlen politikai párt sem volt képes elegendő szavazatot felsorakoztatni a hatalom gyakorlására. Divatba jött a koalíció: kettő, három, sőt, sok esetben négy párt fogott össze kormányalakításra, de ez a fúzió a különböző érdekek miatt hamarosan összeomlott. Egyetlen kormány sem volt képes néhány hónapnál tovább kormányozni, s sokkal inkább valóság mint vicc volt Adenauer ama megállapítása, hogy Olaszországban a Maffia az egyetlen jólszervezett tömörülés. . . Ebben a politikai káoszban a két szélsőséges párt, a kommunisták és fasiszták, új kampányba kezdtek. Togliatti, akit a moszkvai párthierarchia a legtehetségesebb és legjelentősebb kommunista vezérnek tekintett az orosz határokon kívül, minden lehető anyagi támogatást megkapott a Kreml-től, amely abban reménykedett, hogy a kommunisták hatalomrajutásával Olaszországban — s a jelek szerint Franciaországban is — Moszkvának katonai Haraszti Endre | j) f 0 % f {, $ J \ J JJ ß f ß |( |j jj | _ fe|VÍ(iékÍ M^\ (Emlékfoszlányok apámról) E napokban volt éppen negyven esztendeje, hogy akkori főnököm az irodaszobájába hívott, meglepetésemre leültetett az egyik bőrhuzatú karosszékbe és annak mélyébe süppedve hallgattam végig kínos dadogását, álpáthosszal telített hangját arról, hogy édesapám meghalt. Forró koranyár volt, — Pesten is és abban a vidéki városban is, ahol kényszerállásban voltam s ahonnan a pesti lélek szenvedélyes lokálpatriotizmusával szüntelenül vágyódtam vissza a fővárosba. Nagy volt a meleg; — talán Pesten méginkább, mint ahol én éltem. Munkahelyem ideiglenes városát mégiscsak beárnyékolta a közeli hegyvidék, de a „Duna királynője” csaknem reménytelenül, izzadva fürdött az éles napnyilak áradatában. Édesapám zömök, kövérkés ember volt, heves vérmérsékletű, magas vérnyomásra hajlamos. Veszedelmes volt számára ez a kánikula és ön-veszedelmét még sajnálatosan fokozta azzal, hogy ilyenkor holmi korsó sörökéi öblitette le száraz torkát, hatalmas szivarokat szívott és rettenetesen izgult-szaladgált, hogy némi összeköttetésekkel, engem valahogy visszahelyeztessen Pestre. Ez okozta a végzetét is. Egy autóbuszállomáson esett össze. A mentők a tűző napról hozták be a kocsiba. Mire a kórházba ért a mentőautó, már halott volt. Régi adósa vagyok az apámnak azzal, hogy emlékfoszlányokat írjak vele kapcsolatban és szégyellem, hogy erre csak most, halálának 40 éves fordulóján kerül sor. Ifjúságának, meglett férfikorának története érdekes lehet mások számára is. Azért írok „emlék-foszlányokról", mert vele kapcsolatos emlékeim megírásával nemcsak karcolat, de könyv is betelhetne. Nem maradt fenn semmiféle fénykép a gyermekkorban lévő „tótocskáról”, (önmagát nevezte így, valami kesernyés szarkazmussal) a századforduló táján. Pedig be' nagy becsben tartanék egy ilyen kopott, barnás képecskét! így aztán csak nagyon homályos elképzeléseim vannak akkori kinézéséről. Azt tudom, — hiszen ilyen kép fennmaradt, — hogy apai nagyapám — nyakkendősen, ünneplő ruhában, — úgy nézett ki, mint valami tanarember, vagy akár képviselő. Pedig csak egy egyszerű falusi szatócs volt, ki felesége és tucatnál több gyermeke társaságában vívta az élet nehéz harcát. E gyermeksereg egyik legidősebbje volt az a falusi süvölvény, aki később az én komoly, szigorú édesapám lett. Tragédia közepette jött a világra. Még az én gyermekkoromban is rebesgették, — tehát a 20-as évekig elnyúlt az árnyéka annak, — hogy ikerszülés volt és az én apám párnapos korában iker-leányhuga gyilkosa lett. Igen szűk volt a hely az apró szatócsbolt mögötti helységben. Nem voltak képesek a számos apróbb-nagyobb gyermeket tisztességes helyre fektetni. Egymás fölé keveredtek az újszülöttek. Az én apám került valahogy felülre a fészkelődésben s alatta a kistestvére megfulladt. Mire észrevették a helyzetet, — már késő volt. Azt hiszem, hogy még idősebbekfiatalabbak tudják, hogy volt egyszer egy olyan nevű magyar város: Léva. ősi város: nem messze fekszik a Garam-folyótól. Már a kelták is idetelepültek. IV. Béla király épített itt várat s egyidőben itt uraskodott Csák Máté, sőt Anjou Károly Róbert is. A kuruc-időkben Ocskay brigadéros a lévai várban tartotta esküvőjét Tisza Ilonával. Ma már rom csak ez a régi vár. Vak Bottyán generális robbantatta fel, — még mielőtt a labancok oda tették volna a lábukat. Ma már alig él magyarnyelvű ember Léván. A várost Levicé-nek hívják. A vár maradványai, a hajdani szép, reneszánsz Schöller-kastély falai, a ferencesek temploma és a régi-régi kávéház tán még „elmereng” a régi időkről, mikor leszáll a barna, sejtelmes alkonyat. Lévától nem messze van egy roskatag, apró falú: Bát a neve. Ez a falú már száz évvel ezelőtt is főleg tót lakosságú volt. Csak a patikus volt magyar, no meg az én apai nagyapám, a szatócs, akit Károly bácsinak hivott a falusi nép. De vajon csakugyan magyar volt-e? Talán ő maga sem tudta volna megmondani. Zsidó vallású volt, tehát a Léváról néha idelátogató rabbi zsidónak tudta, bár nem beszélt jidissül, csak tótul, meg magyarul. A magyar patikus tótnak gondolta, mert erős tótos kiejtéssel beszélte a magyar nyelvet. A jámbor falusiak ezzel szemben magyarnak gondolták őt is, a famíliáját is, mert magyaros bajuszt viselt és vasárnaponként úriembernek öltözött. A szatócs gyermekei éppen úgy néztek ki, mint az utca-nevelte, szőke, világosbarna-hajú falusi „tótocskák“. Egész nap mezétláb szaladgáltak, versenyt futottak a patikus két fekete farkaskutyájával. Mint hallottam: apám kisgyerekkorában csak tótul beszélt. Hallott magyar szót otthon, de könnyebb volt neki a tót. Az volt a „gyerekek nyelve". Az apám 1892-ben született, tehát kb. 1898-ban íratták be a falu elemi iskolájába. Hosszú, földszintes ház volt, keményre ledöngölt föld volt a padló. Egy árva tót tanító próbált alapfokú „tudományt” verni az elemistákba. Mind a hat fokozat egyetlen, apró ablakú szobába szorult. Innen indult az én édesapám „karrierje”. Bát községben később évtizedekig szólt a legenda arról, hogy volt ebben a pici iskolában egy Nándi nevű kis tót gyerkőc, ki csak a legkeményebb téli hónapokban erőszakolt valami cipőfélét a lábára, s ki maga sem tudta, hogy ő vajon magyar-e, tót-e, zsidó-e, de első elemi óta színjeles volt és első az osztályban. Olyannyira, hogy mikor a tanítócska már képtelen volt a kis Nándiba több tudományt belenyomni, — hiszen neki sem volt már több átadni-való tudománya, — akkor felmerült a nagy kérdés: mi lesz Nándiből? Lehetetlen állapot, hogy ez a komolykodó kisember abbahagyja a tanulást! Elképzelhetetlen, hogy beálljon „vizesnyolcasnak" az apja mellé, a poros pult árnyékos oldalára... A kis tót tanító felkereste Károly bácsit, a sarki szatócsbolt tulajdonosát. „Nándit tovább kellene taníttatni!” „Kár volna ezért a gyerekért!" „Be kellene vinni Lévára és meg kellene nézetni valamelyik tudós lévai tanárral!" A szegény szatócs csak megcsóválta a fejét és válaszként bevezette a kis kopott tanítót a bolt mögötti helyiségbe. Megmutatta neki a rokkant bútorzatot, a festett ruhákat és a tucatnál is több, „ágynak" csúfolt lócát. A kis tót tanító azonban nem hagyta magát senkitől sem „lebeszélni”. Nagyot és merészet gondolt. Másnap reggeltől nyakába vette a falut. Minden házba bekopogtatott. Minden ház szegény volt. Nyomorult tót falucska volt ez, — krumplin élő, ahol húsételt még vasárnap sem láttak az asztalon. Sok volt mindenütt a gyerek és igen kevés a pénz. Az 1896- os budapesti Milleneumi ünnepségeknek még a híre se jutott el idáig, — nemhogy a fénye, gazdagsága... De a faluban mindenütt becsülete volt a derék kis tanítónak, és mindenütt híre volt a Nándi-gyerek okosságának, talpraesettségének. Csodákcsodájára, gyűlt a verejtéken-keresett pénzecske a tanitó kalapjába s eljött az idő, hogy a tanító felültethette Nándort maga mellé egy parasztszekér bakjára. Irány: Léva! Nem tudom, hogy ki vizsgáztatta le az apámat Léván, de tény, hogy a tanító kiverekedte a gimnáziumi felvételét. Az apámnak, persze, össze kellett szednie minden — családból jött — magyar tudományát, mert a lévai piaristáknál magyarul kellett beszélni elsőtől kezdve. Tán itt is faggatták őt, hogy vajon zsidóe, tót-e, vagy magyar? A születési bizonyítványa szerint zsidó volt, de héberül nem tudott még olvasni se. Magyarul tótosan, tótul magyarosan beszélt. A neve Hilvert volt, ami határozottan németes hangzású. Végül: nem faggatták tovább. Elég „válasz” volt számukra az, hogy a kis „tótba oltott magyar", — vagy „magyarba oltott tót" — már az első év végén eminens tanuló volt. Szinjeles. Valószínűsitem, hogy „külön hittanra" járt, egyébként éppenúgy kellett bifláznia az ,,ante-apud-adadversust", mint a többi kis piarista diákgyereknek. Később túltett társain akkor is, mikor Cicero, Ovidius, Vergilius és Horatius került sorra. Kitűnően tudta Magyarország földrajzát és történelmét is. Summa-summárum, végig, a nyolc esztendőn át színjeles diák lett Bát község valamikori kis tót mezítlábasából, a szatócs fiából! Büszke volt az apa, büszke az anya, büszkék voltak a testvérei, de — faluja élén — tán legbüszkébb volt a tót tanítócska, hiszen Nándi sikere azt is mutatta, „idenézzetek! Nekem jó szemem van! Én már ekkor megmondtam, hogy Nándi dicsőséget fog hozni a falunak!" Rövidebbre fogom a mesélést, mert még van másirányú emlékfoszlányom is apámról. Annyit kár volna elhallgatnom, hogy 1910 körül színjelesen, királygyűrűvel érettségizett. A piarista papok osztoztak Bát falu büszkeségében. Mikor ráhúzhatták Hilverth Nándor maturáns piarista diák ujjára a Ferenc József által küldött aranygyűrűt, akkor a piarista tanároknak kettős öröme volt: munkájuk eredményét ünnepelhették e sikerben, egyúttal azt gondolták, hogy megint sikerült egy tótocskából — magyart faragni. Pedig csak részben volt igazuk. Az apám tulajdonképpen soha nem forditott hátat tót barátainak. Úgy lett jó magyar, hogy világéletében igyekezett azon, hogy baráti kezet nyújtson egymásnak a „szlovák" és a magyar. Ami zsidó vallását illeti, — nem lett belőle soha valami hitbuzgó orthodox, de nem is tért át soha a keresztény vallásra sem, pedig éppen elég kisértés vette körül e tekintetben későbbi életében. Mivel főcélom ezúttal az volt, hogy papírra vessem a Bát községi „legendát", azaz a Nándi-gyerek útját a nyomorgó falutól a lévai piaristáknál kapott királygűrűig, — a továbbiakat lényegesen rövidebbre fogom. Az azonban el hagy - hatatlan, hogy a budapesti állatorvosi főiskolán lett hallgató, s minden bizonynyal el is végezte volna az egyetemet, ha ki nem tör a háború és be nem kell vonulnia. Huszártiszt lett és amikor alkalma nyílt. Bátra, vagy Lévára látogatnia, akkor a falusi tótocskák éppoly megilletődöttséggel szorongatták a kezét, mint a lévai piarista papocskák. Délceg volt világoskék huszárattilájában; — aranylottak a zsinórok, lengett a bóbita a huszárcsákón! Ezekből az időkből már van megőrzött fénykép a birtokomban. Az egyiken már anyámmal, kivel a háború idején ismerkedett meg. Aztán vannak fényképek abból a korból is, mikor a M.F.T.R. (a • l iro Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.) elegáns hajóstiszti egyenruháját hordta. Talán vannak még akik emlékeznek az író-nevére is. „Honfi Nándor” néven írta mikszáthi-ízű, romantikus novelláit a felvidéki magyar újságokba. Ha nem foglalta volna le annyira az idejét polgári foglalkozása, akkor — azt hiszem — az „anyaországiak" által is széles körben ismert író lett volna. A 30-as években tervezgette. hogy összegyűjtött novelláit egy készülő könyvben kiadatja. Már címe is volt a készülő gyűjteménynek: „Garamvölgyi epizódok és szerelmek." Aztán — az egészből nem lett semmi. Életünkre hamaros ráterítette fekete hollószárnyát a hitlerizmus, majd a második világháború. A vad viharban — a kéziratok elvesztek: — azóta kutatok utánuk, de egyre kevesebb reménnyel. Végtelenbe nyúlna édesapámról szóló emlékfoszlányaim zuhataga, ha most — erélyes kézzel — nem szakítanám meg a mondanivalót. Még hozzáteszem — röviden — a fentiekhez, hogy mikor megfosztották — mint „zsidót" — tiszti rangjától és megbélyegezték sárga csillaggal, mindez nem gátolta meg őt abban. hogy töretlenül magyarnak vallja magát. A fasiszta-idők beköszöntét ő valami szörnyű társadalmi betegségnek vélte, amely majd idővel „meggyógyul". Olyan derék hazafi maradt, hogy példát vehettek volna róla a 40-es évek zöldinges szájhősei, akik fajüldözésben, németimádatban élték ki „hazafiságukat". Ugyanakkor tót eredetét sem tagadta meg: — nem is tehette, hiszen élete végéig erősen tótos kiejtéssel beszélt. Az „á" betűt képtelen volt tisztán kimondani; — nála mindig afféle, nyújtott „a" maradt ez a hang. O, aki a legmagasabb irodalmi szinten fogalmazott magyarul, — úgy érzem, — valahol a szíve legmélyén mindig megmaradt annak a mezítlábas falusi „parasztgyereknek", aki a szemközti patikus fekete farkaskutyáival való hancúrozásban lelte örömét. Régi tót tani tóját mindig szeretettel emlegette, de gyakran hajtogatta — vicces szarkazmussal — annak a bizonyos tót költőcskének a hexameter-pertameterjét is, aki egyszer állítólag ezt írta: „Róma koma egykor, nagyehetném, lyukba bebújta, — Dombos az oldala lett, — nem lehet ám gyere ki... " íme, így vált az aesopusi mese — tót kikerekítéssel — szatirikus magyar rigmussá. 1944 szörnyű évében apámat is egy Auschwitz felé robogó szörnyetegvonat vitte végzete felé. Szerencséje volt: mint „állatorvost" orvosnak nyilvánították. Látta Mengelét is és szeme előtt zajlott le a haláltábor infernója. Sokat mesélt ezekről a dolgokról, mikor csontig-soványán nazakecmergett. Hideglelősen hallgattuk. A háború után már nem élt sokáig. Megváltozott, de magyarsága változatlan maradt és valami csökönyös optimizmussal hajtogatta, hogy „most jobb világ jön" már nem élte meg azt, ami a „fordulat éve" után következett. . . 40 éve annak, hogy elöntötte megkínzott agyvelejét a vér. A tótocskából magyar huszárrá, magyar íróvá vált édesapám szellemi örökségét hordozom, — amíg csak élek. Hamilton, 1988. június 8. Fizessen elő lapunkra hadműveletek nélkül sikerül megvetnie a lábát Nyugat- Európában. Egy-egy olasz kormányválság során úgy nézett ki a helyzet, hogy a kommunisták kerülnek a hatalomra: 1946 és 1955 között a kommunista párt kapta a legtöbb szavazatot, s csak a káotikus jobb- és balközép összefogása akadályozta meg a „kis Kreml" létrehozását Rómában. Ebben az időszakban tűnt fel Giorgio Almirante és Pino Romualdi, mint a háborúban megtépázott és a háború után a kommunisták által megtizedelt újfasiszta mozgalom két vezére. (A korábban kegyvesztett Dino Grandi egy rövid ideig megpróbálkozott egy viszonylag „enyhe” fasiszta párt felállításával, de Almirante könnyűszerrel bánt el vele: az a tény, hogy Grandi javasolta Mussolini kiebrudalását a mozgalomból és az, hogy ő szorgalmazta a fasiszta hatalom átadását a királynak. Grandi ellen haragította a háború utáni fasisztákat.) Almirante ügyesen használta ki a kommunista fenyegetést. Beszédeiben azzal rémitgette a jámbor olasz polgárokat, hogy egy kommunista uralom romlásba dönti az országot, megszűnteti az egyéni jogokat és mindenkit kényszermunkatáborba taszít. Megszervezte az első tüntetéseket Togliatti ellen, s hamarosan nagyszámú követőre talált Olaszország déli részén. Azzal érvelt, hogy az országot csupán a nemzetiszocialista eszme mentheti meg a teljes összeomlástól; az az eszme, ami Mussolini 1919-es szocialista doktrínáját képviselte és nem a későbbi, Duce által erőszakolt autokratik rezsim. Almirante hamarosan megalapította az II Seculo di Italia (Olasz Évszázad) című fasiszta napilapot, amit leghűségesebb követője és kebelbarátja, Pino Romualdi szerkesztett. A politikai és kormányválságokkal küszködő olasz polgárság jelentős része felismerte a két fasiszta vezér karizmatikus eltökéltségét, szilárd antikommunista magatartását, s lassanként Észak-Olaszország kommunista iparnegyedeiből is sikerült híveket toborozniok. Az 1956- os magyar forradalom leverése után a francia és olasz kommunisták súlyos ideológiai vereséget szenvedtek (népszerűségük több mint ötven százalékkal csökkent), s Almirante további tízezreket tudott táborába tömöríteni. „A magyar példa, — jelentette ki dörgedelmesen egy nápolyi fasiszta tömeggyülésen, — intő példa nemzetünk számára. Ahol a kommunisták megvetik a lábukat, onnan lehetetlen élve kiszabadulni". Európai politikai megfigyelők szerint Almirante és Romualdi Olaszország legsikeresebb demagógjai közé verekedték fel magukat, s a háború utáni diszkreditált fasiszta mozgalmat figyelemreméltó politikai erőcsoporttá fejlesztették. A Szent Ágnes templomban lezajlott gyászszertartás politikai demonstrációvá fajult. Az Olaszország minden részéből érkező fasiszta küldöttek kilencven százaléka a fiatal korosztályhoz tartozik, amely csak hallomásból ismeri a háború előtti és alatti fasizmust, következésképpen sokkal fanatikusabb mint az öregedő szemtanúk csoportja. Amikor Gianfranco Fini, Almirante utódja a vezéri székben, Mussolinit idézte a temetés után („Élj, elvégre holnapra halott lehetsz; de gondolkozz úgy mint aki örökké él”), a felajzott tömeget a rendőrség órákig képtelen volt megfékezni. A feketeinges, napszemüveges (a napszemüveg a fiatal újfasiszták elkerülhetetlen kelléke) horda a Piazza Venezia irányában haladt, abban reménykedve, hogy a tüntetést a hírhedt erkély alatt fejezheti be, ahonnan Mussolini intézett rendszeres szónoklatokat az olasz néphez. Az olaszok, akik büszkén vallják, hogy hazájukban található a legliberálisabb demokrácia, megdöbbenve hallhatták a fasizmust éltető üvöltéseket Róma szívében. Alig egy emberöltővel egy szörnyűséges diktatúra felszámolása után. MAGYAR UROLÓGUS Dr. GEORGE KLEIN CORNELL DIPLOMÁS 120 East 79 Street New York, N.Y. 10021 Tel: (212) 744-8700 vagy 861-9000 110-45 Queens Blvd. Forest Hills N.Y, 11375 Rendelés előzetes bejelentésre • Prosztata problémák • Yesekő • Húgyúti fertőzésék • Vese- és hól.vagdaganatok Medicare-t és Blue Cross — Blue Shield biztosítást elfogadunk Kedvenc találkozóhely Yorkville-ben Legjobb német konyha — Remek cocktailok Finom házi sütemények Nyitva: szombattól csütörtökig reggel 10-től éjfélig pénteken, szombaton éjjel 1-ig LUNCHEON - DINNER - SUPPER (212) RE 7-7130 — Partykra különszobák 234 EAST 86 St. (2. és 3. Ave. között) ^ y C
